Fehérkéz (kalózmese)

             

Fehérkezet, a híres kalózt, mindenki ismerte az óceánon. A nevét onnan kapta, hogy egykor lakájként szolgált valamelyik szárazföldi uraságnál, ahol mindig fehér kesztyűt hordott. Ez az egy tárgy volt, amit magával hozott a tengerre, amikor felcsapott kalóznak. Nem véletlen, mert ezek a fehér kesztyűk nagyon tudtak ám csípni, amikor nyakon vágtak vele valakit. Nem volt senki, aki ezeknek a kesztyűnek ellen tudott volna állni. Aki kiállta a legnagyobb kínzásokat is: tányéron csikorgatott villák hangját, Panír – a konyhás – énekhangját, az ujjropogtatás zaját, a fehér kesztyű még nála is hatott. A csattanós nyakon vágásoknak köszönhetően kereskedők árulták el, hova rejtették el a pénzt a hajón, ellenséges kalózok mondták meg, hogy melyik szigeten ásták el a kincseiket.

Egyik reggel azonban beütött a ménkű. Történt ugyanis, hogy Fehérkéz fel akarta venni a kesztyűket, de azok annyira összezsugorodtak az éjjel valamitől, hogy nem mentek fel a kezére. A kalózkapitány elfehéredett a dühtől, tudta, hogy honnan fúj a szél. Felrohant a nyikorgó lépcsőkön a fedélzetre, ott megállt a tengeri szélben és elüvöltötte magát:

– Félszem!!

A hajó hirtelen elnémult erre, csak a tenger morajlását és a hajó nyikorgását lehetett hallani. Na meg a szolgálati papagáj rikoltozását:

– Féél… szeem… fééél… szeem…

Egyébként csend volt. A legénység ugyanis fedezékbe húzódott, rumoshordók, ágyúk mögé, mert már ismerték Fehérkezet, tudták, ha így ordít, akkor baj van.

– Félszem!!

– Féééélszeeem! – visszhangozta a papagáj.

Aztán valahonnan mégiscsak ott termett egy félszemű kalóz a kapitány előtt.

– Itt vagyok, Fehérkéz!

– Figyelj csak, Félszem, te mostad ki a kesztyűmet?!

– A fehéret? Igen, én.

– Sós vízben?!

Félszem egy pillanatra eltűnődött:

– Igen. Tengervízben. Mosni és takarítani mindig azzal szoktunk.

– Igen?! Azzal szoktatok, bizony, kivéve a kesztyűmet, mert az a sós vízben összemegy – mondta mérgesen Fehérkéz és meglóbálta Félszem előtt a kesztyűket, amik olyan kicsik voltak, hogy csak egy kisgyerek kezére lettek volna jók.

– Most mi a ménkűt csináljak ezzel?!

– Upsz! – mondta erre Félszem. – Hát… segítek, hátha kinyúlik, ha ketten csináljuk.

Fehérkéz és Félszem nekiveselkedtek a műveletnek, de a kesztyűk nem nyúltak ki, ellenben majdnem szétrepedtek a kapitány széles tenyerétől.

A nagy huzakodásra az egész legénység figyelmes lett, körbe állták a két társukat, és mikor látták, mi történt a kesztyűkkel, azonnal felfogták, mit is jelent ez: hatalmas csapás, kész tragédia! Mert ha Fehérkéznek nincs kesztyűje, nem tud senkit se úgy nyakon vágni, hogy csípjen, ha nem csíp a kesztyű, nem vall senki, ha nem vall senki, nincs kincs, ha nincs kincs, akkor… Na, ebbe bele se mertek gondolni. Adták is a tanácsokat buzgón:

– Be kéne zsírozni, attól lehet, hogy felcsúszik – mondta az egyik matróz.

Uccu neki, szalad is valaki zsírért, a hajókonyhára. De a kesztyű nem csúszott fel a kapitányi kézre, ellenben zsíros lett.

– Van egy ötletem – mondta a féllábú kormányos. – Ha a sós vízben összement, akkor talán újra ki kell mosni olyan vízben, ami ellenkezője a sós víznek, például cukros vízben.

– Nagyszerű ötlet – kurjongattak a kalózok. Kivéve Panírt, a hajószakácsot, ő nem volt oda a gondolattól, hogy a konyha kárára kísérletezzenek. De senki nem törődött vele, ketten is rohantak le a konyhába. A cukrot beleöntötték egy dézsa vízbe, és abban mosták újra a kesztyűt, ami nem lett nagyobb, ellenben ragadni kezdett a cukortól.

– Egyéb ötlet?! – kérdezte Fehérkéz vészjóslón, miközben csupasz kezével a kardja markolatán játszadozott. Ezután csak a hajóinas mert megszólalni, mert ő még fiatal volt, tapasztalatlan, nem ismerte még annyira Fehérkezet:

– Mi lenne, ha a kettő kis kesztyűből csinálnák egy nagyot.

– Ez az! – csillant fel fél szeme Félszemnek – csinálhatnánk kettőből egyet.

– Mi lenne – mondta erre Fehérkéz – ha a két lábadból csinálnák egyet?! Például összekötöznénk őket?!

Erre aztán nem jött több ötlet. Még a papagáj se mondott semmit. A hajóinas pedig arrébb oldalgott, és valahol – a kapitánytól messze – a hajó elején kezdte felmosni a fedélzetet.

– Most mi lesz a hírnevemmel?! – sopánkodott Fehérkéz. – Egyáltalán: mi lesz a nevemmel?! Engem mindig ezekben a kesztyűkben láttak, még a zászlónkon is rajta vannak.

És valóban, fent a főárboc csúcsán lobogott Fehérkéz híres zászlaja: egy halálfej, alatta két fehér kesztyű. Ha a hajósok csak megpillantották, már tudták, kivel van dolguk, és mikor feltűnt a fedélzeten Fehérkéz két hófehér kezével, a hajósok többsége mindjárt meg is adta magát. A legénység szinte nem is emlékezett rá, mikor harcoltak utoljára az utóbbi években, manapság már csak felemelt kezeket, fehér zászlókat láttak, kardok, puskák helyett.

– Sebaj, kapitány – mondta erre egy fogatlan matróz – a karod lebarnult ugyan, de a kézfejed még most is fehér. Távolról úgy látszik, mintha rajta lenne a kesztyű. Meglásd, a hajósok, úgy megadják magukat, mint régen.

Ez így is lett. A következő napokban, három hajót támadtak meg. Mihelyst azok meglátták a zászlót és a Fehérkéz „kesztyűit”, minden harc nélkül adták meg magukat. Ellenben a vallatásnál nem jutottak semmire a kalózok. Pedig volt minden: a tányér, villa zaja, éneklés, újropogtatás, fogcsikorgatás. Semmi sem vált be, és Fehérkéz hiába vágta őket nyakon a fehér kezével, szinte meg sem érezték ezt a matrózok, a kereskedők.

Ahogy teltek a napok, kezdett rosszabbodni a helyzet: Fehérkéz fehér kezei szép lassan lebarnultak, és a hajók nem adták meg magukat olyan könnyen. Több közülük sikeresen kicsusszant a kalózok kezeiből. Pár hónap múlva már Fehérkézről szóló gúnydaloktól zengtek a kikötői kocsmák. A többség arról szólt, hogy Fehérkéz bizony fehérnép – asszony – lett. A híres kalóz legszívesebben elsüllyedt volna hajójával együtt. Ami majdnem sikerült is, egy hatalmas, árboctörő viharnak köszönhetően. Három napig dobálták a hullámok Fehérkéz hajóját. Három napig szaggatta a szél a kötélzetet, a vitorlát, míg egyik reggel hirtelen vége lett hánykolódásnak: újra kisütött a nap.

A legénység épp elkezdte a megtépázott vitorlázat rendbetételét, mikor az árboc csúcsán ülő matróz nagyon kiáltott:

– Mentőcsónak szélirányból!

– Hányan ülnek benne? – kérdezte Fehérkéz.

– Egyedül van…

Fehérkéz erre csak legyintett.

– Egy embernél nincs sok kincs – morogta az orra alá.

Ezzel mindenki folytatta az abbahagyott munkáját. A kalózoknak nem volt szokásuk kimenteni a tengerből senkit, hacsak…

– Van mellette egy ládika is… – folytatta az őrszem, miközben távcsövébe bámult.

Na, ez már mindjárt más. Ládikában bármi lehet, még kincs is. Fehérkéz legénysége fél órán belül kihalászta a hajótöröttet a tengerből, aki egy megrémült nő volt. Így ázottan, félve is olyan szépnek látta Fehérkéz, hogy el is felejtkezett a nő ládikájáról.

– Kicsoda maga? – kérdezte elbűvölten.

– Ellen vagyok. Kérem, segítsenek, elsüllyedt a hajónk a viharban. Én vagyok az egyetlen túlélő.

Hosszú csend támadt. Fehérkéz Ellent nézte, Ellen Fehérkezet. A legénységnek ez rém szokatlan volt meg fura, így még nem látták a kapitányukat. Félszem el is vesztette a türelmét:

– Mi van a ládikában? – kérdezte.

Ellen felocsúdott:

– Jones, a másik túlélő – mondta és előhúzott a ládikából egy vörös macskát.

Csalódott hümmögés futott végig a fedélzeten, a matrózok közül néhányan meg is jegyezték, hogy talán érdemesebb lenne visszadobni a két vendéget a tengerbe, elvégre nincs kincs náluk, se pénz, se rum. Félszem már indult is a rémült Ellen felé, mikor is Fehérkéz közibük állt:

– Nem dobunk ki senkit, megértettétek?! Ellen a vendégünk, és kivisszük a legközelebbi kikötőbe!

A kalózok nem értették mi ütött a kapitányukba, úgy álltak ott, mint akit fejbe vágtak egy puskatussal, vagy akit nyakon vágtak egy fehér kesztyűvel.

– Mire vártok?! – ripakodott rájuk Fehérkéz. – Hozzatok neki száraz ruhát.

Következő napokban, útban a kikötő felé, Fehérkéz el nem mozdult Ellen mellől. Mit lehet tudni, a legénységből minden kitelik, talán mégiscsak visszadobják a nőt macskástul. Együtt ebédeltek tehát, együtt sétálgattak a fedélzeten, mint valami kiránduló hajón, sőt pár matróz azt is látta, hogy a kapitány és Ellen együtt nézték meg a naplementét egyik este.

Ilyenre még nem volt példa kalózhajón!

De legmegdöbbentőbb esetre az utolsó napon került sor. Fehérkéz és Ellen a szokásos esti sétájukat végezték a fedélzeten, mikor a nő arról beszélt, hogy milyen ruhái voltak neki a hajótörés előtt, és mesélt egy fehér kesztyűről is, ami ugyancsak elsüllyedt. Nagy kár érte, mert a kedvence volt. Ekkor a kapitány a hajóinashoz fordult:

– Figyelj csak, most lemész a kabinomba, és felhozod a fehér kesztyűmet, megértetted?!

A hajóinas egy szempillantás alatt ott termett a kesztyűket, és Fehérkéz azon nyomban fel is húzta Ellen kezére. A legénység majd leesett a kötélzetről: a kesztyű pont ráment a nő kezére. Még a papagáj se tudott erre mit mondani. Hát még milyen nagy lett a meglepetés, mikor a kapitány így szólt:

– Ellen, ez mától az öné. Nekem már nem kell.

Kezet is csókolt a nőnek. Erre tényleg nem volt még példa kalózhajón.

Másnap kikötöttek. Azóta nem látták Fehérkezet a tengeren. Azt mondják, ott hagyta a hajóját, elvette feleségül Ellent, és békességben élnek hármasban – Jonest is ott van – valahol a hegyekben, messze a tengertől. Annyit lehet csak tudni róluk, hogy Fehérkéz nagyon jó férj. Nem csoda: a felesége kezén olyan kesztyű van, ami nagyon csíp, ha nyakon vágnak vele valakit.

(Smelka Sándor)

            

Amerikai film

Egy ősrégi karácsonyi legenda szerint, ha egy fenyőszálka ment a bőröd alá, bármit kívánhatsz, az mindjárt teljesül. Épp a fenyő szárát faragtam, közben azon gondolkodtam, hogy bárcsak olyan lenne a karácsonyunk, mint az amerikai filmekben. Tele lennénk rokonokkal, izgalmas kalandok történnének velünk, sokat szenvednénk, de a vége persze mindennek happy end lenne. Ekkor fúródott a szálka a bőröm alá.

A kívánság pedig teljesült: a házunk tele lett lármával, hangzavarral, nagyszülőkkel, nagybácsikkal, uncsitesókkal, akik nyüzsögtek, jöttek-mentek, ajándékokat csomagoltak, sőt egy szimfonikus zenekar vidám, harangcsilingeléses zenét is játszott valahonnan. De jó! Egy amerikai, családi film vesz körül. Végre láthatom, milyen élmény egy ilyen ünnep!

Örültem volna, de a tüske annyira bement a bőröm alá, hogy sehogy se tudtam kipiszkálni. Na, sebaj, ennyi ember között csak tud valaki segíteni. Elindultam a házba, ahol csak úgy özönlöttek a rokonok. Elsőként Kate nagymamával akadtam össze, aki a nappaliban ücsörgött a kandalló előtt.

– Képzeld, nagyi, szálka ment az ujjamba.

– Feltétlen ki kell szedni, mert nagyapádnak is hetekig benne volt a tüske az egyik lábujjába, hiába mondtam neki, menjen orvoshoz, végül annyira elfertőzött a seb, hogy le kellett vágni az ujját…

– Igen?! – ijedeztem. – Ilyen súlyos?

– Bizony, a helyedben máris hívnám a 911-et, mielőtt akkora lesz az ujjad, mint egy meteorológiai légballon.

– Dehogy kell ide 911 – mondta az épp arra járó Jane néni – egész egyszerűen teszünk rá szódabikarbónát, leragasszuk és holnap reggel egyszerűen kipotyog belőled. Ez nálam mindig beválik.

– Dehogy, anya! – kotyogott közbe az egyik unokanővérem. – Paradicsom kell rá, tejföl…

– Igen, meg egy kis bors és mehet is a sütőbe – szellemeskedett egy rokon fiú, aki szépen becsomagolt karácsonyi ajándékokat cipelt valahova.

– Nagyon vicces, Mike!

Bill nagybácsikámba is belebotlottam, ő azt mondta, hagyjam fenébe, be fog tokosodni, aztán majd kiesik magától, de egy fürdőszobába tartó hajcsavarós rokon itt is közbeszólt, hogy nem is igaz, szalonnazsírt kell rárakni, attól jobb lesz, végül valaki (egy másodunkatestvér) azt ajánlotta, hogy menjek George bácsihoz, ő katona volt, biztos tudja, mit kell tenni ilyenkor.

A bácsiék az ünnepek alatt kint laktak az udvarunkon a lakóautójukban. George bácsi cigivel a szájában nyitott ajtót:

– Na, mi van, csaj? – kérdezte, mikor meglátott.

– Szálka ment a kezembe.

George bácsi rám nézett az acélkék szemeivel:

– Aha. Fa?

– Igen, fenyő.

– Mi a seregben azt csináltuk ilyenkor, hogy kiégettük a sebből a szálkát. A fa éghető anyag. Világos?!

Vártam, hogy George bácsi markáns, borostás arcán valami mosolyféle jelenjen meg, de nem, láthatóan komolyan gondolta, amit mondott.

– Nem túl drasztikus módszer ez?

– Néha az élet drasztikus módszereket kíván egy férfitől. Csináljuk? Csak egy gyufa kell hozzá.

– Épp nincs nálam gyufa…

– Egy staub is elég – mondta és beleszívott a cigarettájába, aminek a vége felparázslott, félelmetes vörös fénybe vonva George bácsi arcát.

– Köszönöm szépen, még megpróbálom kipiszkálni valahogy. Ha nem sikerül visszajövök, és ígérem, akkor felgyújthatod az ujjamat.

– Oké, csajszi, várlak!

A házba visszaérve, a hatalmas nappalinkban elém állt Tracy, az unokanővérem. Épp ebben az évben vették fel egy orvosi egyetemre.

– Na, ennek most véget vetünk – mondta ellentmondást nem tűrő hangon – irány a műtő!

Keményen megragadott, feltuszkolt az emeletre, belökött egy kisebb szobába, ahol már várt rám egy szikékkel, tűkkel, miegymással telepakolt zsúrkocsi és két kisebb unokahugica, akik lelkesen, tündi-bündi vigyorral készültek a műtétre.

– Ők az asszisztencia – mondta Tracy, majd rálökött az ágyra – Gyerünk csajok, ahogy megbeszéltük.

Erre azok ketten rám ültek.

– Ez miért kell?!

– Hogy el ne szaladj! A mirelitpizzát!

A lányok kezébe adták a pizzát.

– Enni fogunk?

– Nem ez az érzéstelenítés. Öngyújtót!

Megijedtem.

– Ugye nem fogod kiégetni a szálkát?

– Fertőtlenítem a tűt.

A műtét tíz percig tartott, Tracy néha kért kis tűt, nagy tűt, szikét, nagy szikét, nagyobb szikét, pizzát, tűzet, nagyítót, én közben fel-felordítottam.

Egy alkalommal bejött az egyik kopaszodó nagybácsikám videókamerával a kezében. Karácsonyi pulcsit viselt, énekelt, és levideózott mindent, engem is.

– Ó, fuck, vidd már el innen ezt a kamerát! – kiabáltam rá.

Erre azt mondta, hogy így nem beszélünk családi filmben, különben is minden évben levideózza a családi karácsonyt, mert ennél nagyobb móka nincs. Fütyörészve ment ki az ajtón.

– Kész – mondta ekkor Tracy – kiszedtem a szálkát.

A lányok leszálltak rólam, és én megnéztem az ujjam.

– Figyelj, Tracy, nagyon sok bőröm hiányzik, ebbe a sebbe egy űrsikló is leszállhat, olyan nagy, és rettenetesen fáj!

– Hát persze, mert az utolsó öt percben a bőrödet csipkedtem, szurkáltam, nem voltam biztos benne, hogy szálkának minden darabját kiszedtem. Tudod, nem a sebészet a szakterületem, fogorvosak tanulok.

– Ezt miért nem mondtad előbb?!

– Ritkán beszélünk… Csak karácsonykor.

Még ez a szerencsém, gondoltam magamban, aztán eliszkoltam onnan jó messze. Lementem egy relatív üres szobába gyógyulni. Épp egy klassz amerikai film ment a tévében.

Családi.

Karácsonyos.

(Smelka Sándor)

Szia, az angyalkád küldi!

Nagyon kalandos tud lenni, ha egy munkahelyen angyalkáznak decemberben, főleg, ha ezen a munkahelyen sok-sok terem van és még több folyosó. Mi az az angyalkázás? Az ember húz egyet a kollégák közül, akit meg kell lepnie az adventi napokban néhány apróbb figyelmességgel, ajándékkal, persze titokban, hogy a karácsonyi ünnepségünkig (szerdáig), amikor is eljön a nagy ajándékozás ideje, senki ne tudjon semmit. Legyen minden meglepetés.

Egyik reggel volt tíz percem, gondoltam, viszek egy kis ajándékot a kihúzottamnak. Kicsit angyalkázok. Az illető az alapítvány másik felén dolgozott, és még nem volt bent, azért is mentem ekkor. A csoportbéli kollégák már be voltak avatva, tudták, kihez jövök, diszkrétek voltak, cinkosul vigyorogtak, amikor leraktam az ajándékomat az asztalra.

– Ha már itt vagy – mondta az egyik – megtennéd, hogy átviszed Diának az ajándékomat?

– Persze – mondtam.

Ekkor a másik kolléga is vérszemet kapott:

– Átviszed az én ajándékomat is Dórinak?

– Miért ne!

Két ajándékkal a kezemben távoztam a csoportból, pedig eggyel érkeztem.

Először Dóriékhoz mentem, mert ők a szomszéd teremben dolgoztak. Ők már órát tartottak, épp a gyerekekkel foglalkoztak, de az ajándék miatt bemehettem hozzájuk.

– Az angyal küldi – mondtam Dórinak, és átadtam az ajándékot.

– Te vagy a postás? – kérdezte valaki a csoportból.

– Igen.

– Átvinnéd az ajándékomat Timinek?

– Aha, persze.

– Jaj – kiált fel Dóri is – nekem is átvihetnéd az ajándékomat Erikának.

– Oké.

Immár három ajándékkal távoztam innen, pedig kettővel érkeztem. Valahogy sejteni véltem, hogy nem érek vissza a saját csoportomba a foglalkozások kezdetéig. Úgy gondoltam, hogy először felmegyek Erikához az emeletre, mert épp Timiéktől jöttem ide. Ha most egyenest – postafordultával – visszamegyek hozzájuk, egyből kitalálják, hogy Timit valaki a szomszédból húzta.

– Szia – mondtam Erikának – az angyalkád küldi.

– Melyiket a három közül? – kérdezte Erika.

Ez jó kérdés volt. Ugyanis elfelejtettem, kinek mit viszek. Név nincs rajtuk, mert mindegyik ajándék spontán került hozzám. Annyi biztos, hogy nem a Sport szeletet kapja Erika, mert azt Diának küldték még Timiék. Egy zacskó gumicukor vagy üvegváza. Ez a kérdés.

– Ki kell találnod – mondtam – ez egy új játék.

Erika erre lenyúlta az üvegvázát, azt mondta, biztos, hogy ezt küldték neki. Már csak két ajándék maradt, a gumicukor és Sport szelet. Illetve csak egy, mert amíg nem figyeltünk oda, a Sport szeletet megette az egyik gyerek. Dia Sport szeletét. Most az egész könnyed, reggeli angyalkázás egy pilótajátéhoz kezdett hasonlítani, tudniillik kinek marad ajándék a végén. Nyilvánvaló, pótolni kell valahogy a csokit. Egy kis konyhai kitérővel kopogtam be Diáék csoportjába.

– Az angyalkád küldi!

– Zsíros kenyeret hagymával?

– Aha – mondtam a falat bámulva.

– Hát ez érdekes! Képzeld, most néztem az étlapot, és épp zsíros kenyér lesz ma az uzsi.

– Ugye milyen fantasztikus dolgok történnek decemberben?! – lelkendeztem, nem egészen őszintén.

– Aha. Egyébként te vagy a küldönc? Megtennél egy szívességet?

– Bármit…

Abból a csoportból is három ajándékkal távoztam. A folyosón éppen egy gyereket próbált berakni két kolléga a kerekesszékbe, ami nehezem ment, gondoltam segítek nekik, a három ajándékot egy közelben lévő kosárba rejtettem, amit tele volt karácsonyfadíszekkel. Mire beraktuk a gyereket a kocsiba, a kosarat addigra nem találtam meg.

– Hol van a kosár? – kérdeztem a munkatársaktól.

– Épp most vitte le Lali a belvárosi intézményünkbe. Nincsenek díszeik a fára.

Megremegett a lábam. Eltátottam a számat és percekig be se csuktam. Valahol olyan érzés lett úrrá rajtam, hogy szerda reggel beteget fogok jelenteni. Aztán összeszedtem magam. Előbb pótoltam az ajándékot, most is ezt fogom tenni. Megfogtam első három kezembe kerülő dolgot, amit épp a folyosón találtam, és indultam is tovább angyalkázni a három munkatárshoz.

– Szia – mondtam első kollégának, aki történetesen Timi volt – az angyalod küldi.

Timi nagy lelkendezésbe kezdett:

– De jó, egy korsó, ráadásul épp olyan, mint amilyen itt a folyosón az ablakban van. Már rég szerettem volna ilyet.

Amint mentem a második kollégához, egyre jobban erősödött bennem az az érzés, hogy én szerdán nagyon beteg leszek, sőt valahol Kanadában leszek nagyon beteg.

– Szia, az angyalkád küldi.

– Egy teszkós újságot?! – kérdezte a kolléga kerek szemekkel.

– Bizony. Azt mondta, válassz belőle valamit, szerdára megveszi neked.

– Igen? De jó. Ilyen angyalom még sose volt! – mondta és lelkesen nézegetni kezdte a lapostévéket.

Én meg mentem is tovább, miközben arra gondoltam, hogy szerda reggel menedékjogot kérek Tanganyikába.

– Szia – mondtam két csoporttal odébb az egyik munkatársnak – az angyalkád küldi.

– Egy tablót?! A dunakanyari kirándulásunkról?!

– Ja… Gondolom, azért kapod, hogy vissza tudjál emlékezni ránk, ha már nem leszel itt… Na, mi a bajod?! Nagyon elsápadtál.

– Nem leszek már itt?!

– Hát, bármi előfordulhat.

– Te tudsz valamit?! – kérdezte remegő hangon – Ki húzott ki? Ugye nem a főnökség?!

– Az angyalküldöncség diszkrét munka, már ne haragudj! Majd szerdán megtudod!

Ezzel otthagytam, mert már nagy késésbe voltam, javában mentek már a foglalkozások a csoportunkban. Az ajtón belépve a kollégám úgy állt előttem, mint aki meg akar fejelni. Valószínű azért, mert valóban meg akart fejelni. Kerek egy órája egyedül van hat gyerekkel.

– Küldött valamit az angyalkád – mondtam neki.

Erre megenyhült. De mikor meglátta az ajándékot, kissé zavarba jött.

– Egy csúcsdíszt?!

– Bizony, Aladár, ugye milyen kreatív?! Csak arra kérlek, hogy szerda délután tedd vissza a karácsonyfánkra, mert hátha hiányolni fogják majd januárban.

(Smelka Sándor)

Hintázás

Hintáztak az iskolaudvaron. Régen találkoztak, hosszú volt a szünet, sok a mondanivaló, felnőttes, szent komolysággal csacsogtak:

– Mondom, hogy azok helyettesek! Mert valamikor tényleg volt Télapó, Jézuska, húsvéti nyúl, de azok már rég meghaltak.

– Á, nem, mert képzeld el, hogy reggelre ott volt az ajándék, pont az, amit a levélben megírtam, és nem apu volt és nem anyu.

– De hidd el, helyettesek csinálják ezeket már. A Mikulás sok-sok éve meghalt, egy püspök volt valamikor, de már nem él, és beállt valaki helyette, és ő nem az igazi, csak úgy tesz, mint a Mikulás.

– Lehet, hogy többen vannak, egy egész hálózat.

– Igen, és helyettesítik a Jézuskát is, a húsvéti nyulat is és a Fogtündért is.

– A Fogtündér pedig létezik, mert egyszer tavaly télen kiesett a fogam, és este kiraktuk a szekrényre a fogamat, és reggel ott volt helyette ötszáz forint, és apa meg anya még a közelébe se jártak…

– Biztos, nem az igazi Fogtündér volt, mert mondom, ő már rég meghalt valamikor, és az örökösei csinálhatják ezt, és valami titkos szervezet lehet a dologban!

– De ezt nem tudjuk bizonyítani!

– Hát ezt nem, sajnos, nem.

– Végül is mindegy, kik állnak ajándékok mögött.

– Végül is mindegy.

Ebben maradtak.

Napsütés. Indián nyár. Hintanyikorgás.

A fintorgó királylány, avagy a ius fintoris

A királylány csudaszép volt, a kastély virágszála: kacagása, mint patakcsobogás, hosszú, szőke haja, mint tejút a csillagos égen. Csupán egy hibája volt neki: jól nevelt királylányhoz képest sokat fintorgott.

Amikor reggel fel kellett kelnie, kiszállt az ágyából ugyan, de közben lefittyedt a szája, amikor rendet kellett raknia a királylányi szobájában, megcsinálta: glédában álltak a játékszerek, a hajas babák meg effélék, ragyogott minden, csak közben fintorgott. Amikor ebédelni kellett a nagyteremben a királyi családdal és a főurakkal, ott volt mindig, a haja csak úgy csillogott, szemeinél egy ezüstvilla sem ragyoghatott volna jobban, csakhogy közben grimaszolt. Este, amikor fogat kellett mosnia, úgy sikálta hófehér fogait, mint egy kisangyal, de közben – ahogy a fogkefétől tellett – fintorgott. Egyszóval, megcsinált ő mindent: zongorázott, hímzett, festett, lovagolt, csak közben vágta az arcokat.

Amikor még kislány volt, elnézték neki, azt mondták az udvari dadák, kinövi. Meg azt is mondták, hogy milyen bájos, amikor fintorog. Ahogy egyre nagyobb lett a királylány, nem múlt el a fintorgás, nem is lett kevesebb, a helyzet úgy állt, hogy bizony nem nőtte ki ezt.

Egyik nap a király elvesztette türelmét, még sem járja, hogy a királylány arca hirdetőtábla, plakát legyen, amiről mindenki mindent leolvashat. Elhatározta, beszélni fog gyermekével. Tüstént be is hívatta a tróntermébe. A királylány azonnal meg is jelent, nem hisztizett, nem feleselt: ment, ha hívták. Megállt a fenséges apja előtt szépen, egyenesen, nem dülöngélve, nem vakarózva, tehát ahogy egy királylányhoz illik.

– Lányom, beszélnem kell veled valamiről – kezdte a király.

– Itt vagyok, apám, hallgatlak – válaszolt a királylány és fintorgott egy nagyot.

Több se kellett a királynak, úgy megbőszült erre, hogy csak úgy zengett a trónterem:

– Éppen erről van szó! Nem tűröm tovább, hogy a palotámban bárki is fintorogjon, képeket vágjon, grimaszoljon, még ha a királylány is az illető! Megértetted?!

A királylány most csodálkozón fintorgott.

– Én grimaszolnék? – kérdezte fél szemöldökét felhúzva.

– Bizony hogy grimaszolsz. Éjjel-nappal, a reggelinél, az ebédnél, a vacsoránál, a varrásnál, a zongorázásnál, a lovaglásnál meg még mit tudom én, hol! Mást sem látok, hogy a királylány képeket vág az udvari emberekre, az udvarmesterre, az udvari szakácsra, az udvari vargára, a lóvakaróra, a szomszéd királyra, a szomszéd király feleségére, a szomszéd király lovára meg még a fene tudja, mire!

– De hát, én ezt észre sem vettem!

– Akkor vedd észre! Ha kell, majd figyelmeztetünk rá!

Így is lett. A király mindenkinek meghagyta a palotában, hogy ha valaki fintorgáson éri a királylányt, az rögvest szóljon rá. Ezután se éjjele, se nappala nem volt szegénynek. Reggeltől estig mást se hallott, mint ezt: ne fintorogj! Meg ezt: ne vágd itt a képet! És még ezt: csak semmi grimaszolás, kisasszony! Végül már a szobájából se akarta kidugni az orrát. Azonban ott se volt egyedül. Lakott a palota falai közt egy tündér, aki már évszázadok óta ott élt anélkül, hogy az emberek észrevették volna. Csak a királylány tudott a létezéséről, akinek se testvére, se barátja nem volt, sokat unatkozott, így a tündér megszánta, és néha-néha meglátogatta őt a királylányi toronyszobában. Együtt nézték a naplementéket, és ahogy jó barátnőkhöz illett, kibeszélték közben a palota lakóit meg a szomszéd királylányokat, miközben nagyokat nevettek. Ezekben a napokban is a tündér vigasztalta.

– Nem tehetek róla: nem veszem észre, ha képeket vágok – panaszkodott a királylány a tündérnek.

Egyik este – amikor a királylány újra kipanaszkodta magát – azt mondta a tündér:

– Gyere velem, mutatok valamit!

– Hova megyünk?

– Majd meglátod

Ezzel kézen fogta a királylányt és vezetni kezdte a palota folyosólabirintusain keresztül, egyre lejjebb, a pincék mélységébe, pókhálókon keresztül, titkos kamrákon át, egészen egy kicsike szobácskáig, ami telis tele volt régi kódexekkel. Levett a polcról egy hatalmas könyvet, lefújta róla a port és kinyitotta.

– Ez egy régi törvénykönyv, hajdan élt királyok írták, akik ezt a palotát is építették. Ezt olvasd el, királylány! – mutatott a tündér az egyik bekezdésre.

Ez volt odaírva:

„Ius fintoris

A fintorgáshoz való jog. Mi, őfelsége VII. Grimasz, kimondjuk, hogy a mindenkori királylányainknak, ha teljesítik feladataikat, joguk van közben fintorogni, bármikor, bármennyit, bárhol. Ezt a jogot királyi kegyből adományozzuk nemzedékről nemzedékre.”

Na, erre aztán felderült a királylány arca, másnap vitte is a nehéz kódexet az apjának – majd beleszakadt – hogy megmutassa: joga van grimaszolni.

A király szikrázó szemekkel, nagyokat fintorogva olvasta el a törvényt. Mikor a végére ért, még egyszer elolvasta. Aztán nagyon dühös lett. Mindjárt magához rendelte a törvényeket ismerő tudósait. A sok süveges jogász körbevette a több évszázados kódexet, egyik innen nézte, a másik onnan, a harmadik pedig a másik irányból, hümmögtek, köhécseltek – nagyon poros volt a kódex – és a végén kijelentették, hogy bizony ez a törvény még érvényes, tehát a királylánynak valóban joga van a fintorgáshoz, amennyiben elvégzi a munkáját.

A király most olyan fintort vágott, hogy majd leharapta a saját fülét.

– Hogy értik azt, hogy fintoroghat?!

– Úgy, hogy ezt a törvényt még nem vonták vissza – mondta a legbölcsebb tudós – így még érvényes.

– Én visszavonom!

– Erre nincs lehetősége, fenség. A királyi jogokat nem tudja visszavonni senki. Arról csak lemondani lehet. Vagy ha esetleg a királylány nem csinálná meg a dolgát, akkor a törvény érvényét veszti.

Ám a királylány megcsinált mindent, amit rábíztak, ami a kötelessége volt, takarítástól kezdve fogmosáson át mindent. Egy árva zokszó nélkül. Csak éppen fintorogva. Bármennyire is próbálták restségen kapni, nem sikerült. A király duzzogva ült a trónján ezekben a napokban, mert a lánya annyit grimaszolt, amennyi tőle tellett, ugyanis joga volt hozzá. És ezt nem győzte hangsúlyozni is. Igen öntudatos királylány volt. A törvény az törvény, a királyi jog az királyi jog, és esze ágában se volt lemondani róla, bárhogy is kérte tőle az apja. A tudósok pedig bármennyire is kerestek kiskapukat a jogban, nem találtak: a királylánynak ősi joga a grimaszolás. Lassan már a király is rászokott a fintorgásra, amikor is elé állt az egyik tudósa.

– Tudom, fenség, hogyan mondassuk le a fintorgás jogáról a királylányt! – mondta mélyen meghajolva.

– Hogyan?

A tudós egy régi-régi könyvet húzott ki köpenye alól.

– Ez egy kódex, fenség, a régi királyok, királynők arcképei vannak benne. Egyszerűen csak lapozgassa végig a királylánnyal, és fogadok, hogy többé nem fog grimaszolni.

– Biztos ez?

– Mint ahogy itt állok, fenség! – mondta a tudós és szélesen elmosolyodott.

– Ne grimaszolj nekem, te! – dörrent rá a király.

– Csak mosolyogtam, fenség.

Aznap este a király, a királyné és a királylány sétálni indultak a palota óriási parkjában. Egy díszfa alatti padra leültek és a király elővette a könyvet, felnyitotta a kapcsát, és nézegetni kezdték a múlt idők királyait, királynőit, királyfiait, királylányait. Voltak a könyvben kővér, délceg, szeplős, mosolygós, zord uralkodók, de az egyik képen egy olyan csúf királynő volt látható, hogy még a díszfáról is lehullottak a levelek: a szája ferde volt, az egyik szemöldöke magasabban állt, mint a másik, az orra görbén meredezett ki fura fizimiskájából, szemei bandzsítottak. Banyának nézett ki inkább, mint sem királynőnek.

– Fúj, de ronda! – fintorgott a királylány.

– Tudod, ki ez? – kérdezte az apja.

– Valamelyik ősünk?

– Bizonyára. Nézzük meg, mit olvasunk róla!

A király máris olvasni kezdte a kép alatti szöveget:

– Grimissza királylány, VII. Grimasz lánya, miatta mondták ki a ius fintoris törvényét, ő volt az első királylány, aki annyit fintoroghatott, amennyit csak akart. A sok grimaszolástól azonban úgy maradt az arca.

A királylány elsápadt.

– Tényleg úgy maradt neki?! – kérdezte.

– Hát, ahogy a képet elnézem, tényleg! – mondta az anyja.

Másnap a királylány ünnepélyesen lemondott a ius fintorisról.

Persze fintorgott közben. De utoljára: attól fogva nem tette.

(Smelka Sándor)

Utazás a Marsra

Vernének, poszthumusz - hálával

2056. április 16-án, vasárnap, londoni idő szerint délután fél hatkor a Scooner nevű űrhajó Mars körüli pályára állt. Fedélzeten három bátor, derék űrhajós utazott, akik elsőként fognak leszállni a vörös bolygóra, eme nagyszerű planétára.

Történetünk főhősei két óra keringés után megkezdték a leszállást, ami nagy örömmel és lelkesedéssel töltötte el szívüket. Mindjárt el is határozták, hogy meguzsonnáznak: esznek kétszersültet és isznak mellé egy-egy bögre teát némi rummal vegyítve. Az utóbbiból csak egy kicsit vettek magukhoz, nehogy megártson, mert nagyon sok minden állt még előttük. Uzsonna után – ami Michel, a francia űrhajós szakácstudományát dicséri – kedélyes beszélgetésbe merültek.

– Kedves barátaim – kezdte Morton doktor, aki Manchesterben született és egy pohár gint tartott a kezében – azt gondolom, hogy mindannyian köszönettel tartozunk Michelnek a remek uzsonnáért, amit eme történelmi pillanat küszöbén magunkhoz vehettünk.

– Éljen, éljen! – tapsolt Mr. J. D. Thomas, az amerikai és egy könnycseppet törölt ki a szeméből. Erre Michel csak szerényen meghajolt, ezzel köszönte meg a kedves bókot.

– Kedves bajtársaim! – folytatta Morton doktor. – Történelmi pillanat ez, mert mi ott járunk, ahol előttünk még senki, mi leszünk az elsők, akik leszállnak ezen a kedves, derék bolygón, és éppen ezért indítványozom, hogy igyunk egy kis gint erre a percre. De csak módjával, nehogy megártson!

A két bátor útitárs lelkesen csatlakozott az ötlethez.

– Kedves Morton doktor – kérdezte ekkor Michel – milyen távolságra lehetünk a Földtől?

– Kedves bohókás, francia barátom, nagyon örülök, hogy ezt megkérdezte, mert így legalább az olvasóknak is elmondhatom, hogy a Föld-Mars távolság az elliptikus keringési pályák miatt folyamatosan változik. Jelenleg mintegy 80 millió km-re vagyunk kedves szülőplanétánktól.

– Ó, kedves barátaim – kiáltott fel szenvedélyesen Mr. J. D. Thomas – ez igazán megérdemel egy „hurrá”-t!

A három derék utas ezek után lelkes hurrázásban tört ki, igen nagy meggyőződéssel.

– Már alig várom, hogy szippantsak egy kis marsi levegőt! – sóhajtott Michel.

– Kedves fiatal barátom – mondta erre Morton doktor – a legújabb kutatások szerint a Mars levegője igen ritka és oxigént csak nyomokban tartalmaz. Bizonyára hallott már Francesco Francescoról, az olasz csillagászról, aki 1778-ban tett halhatatlan felfedezéseket a Mars légkörével kapcsolatban. Meg is írta volna azokat az utókornak, de a jegyzeteit – ó, fájdalom – lenyelte a kutyája.

– Engedje meg, Morton doktor, hogy ellentmondjak önnek, kedves barátom – vetette közbe Mr. J. D. Thomas – és hadd hívjam fel a figyelmét arra, hogy az ön derék honfitársa dr. Henry Henry, angol csillagász 1864-ben egész más megfigyeléseket tett a Mars légkörével kapcsolatban, mint Francesco. Ezeket a megfigyeléseket a mai napig olvashatnánk, ha nem jött volna közbe az a malőr. Bizonyára tudja, Morton doktor, hogy dr. Henry éppen a távcsövébe nézett bele, amikor megérezte, hogy odakozmált a lecsója. Kirohant konyhába, de időközben felhős lett az idő, és miután nem látta a csillagokat, nem tudta használni a szextánsát, így aztán soha többé nem talált vissza a konyhájából a dolgozószobájába.

– Kedves, bájos vitapartnerem! – mondta erre Morton doktor. – Nagyon egyszerűen meg tudom cáfolni, amit ön mond, gondoljon csak Jean Jeanra, a híres francia matematikusra, aki kidolgozta a marsi légkör képletét, miszerint egykettedszer zárójel nagy S négyzet mínusz nagy S null négyzet, zárójel zárva, egyenlő ns-szer szögletes zárójel…

– Nyájas ellenfelem – vágott közbe Mr. J. D. Thomas – ez csak akkor érvényes, ha s per x mínusz egy, plusz t vessző per t, szorozva T mínusz x-szel, és ha egy Stonehill típusú gőzmozdony nyolcvan mérföld óránkénti sebességgel három óra alatt megteszi a London Liverpool távolságot.

Ekkor Michel lépett a két vitázó közé:

– Na, de kedves, derék barátaim – mondta égő szemekkel – ne veszekedjünk eme emelkedett percekben, mert nem lehet kedvesebb nekem eme kellemes helyzet…

Mondta volna tovább is a kedves francia, csak időközben az űrhajó földet ért, és Michel a nagy rázkódástól beesett egy dívány meg egy dohányzóasztal közé, és ha ez még nem lett volna elég, ráömlött egy nagy halom kétszersült is.

– Uraim – mondta ekkor Morton doktor – földet értünk!

– Illetve Marsot – igazította ki Mr. J. D. Thomas.

– Hurrá, hurrá! – nyögte Michel a kétszersültek alól.

– Azt javaslom – vetette fel Morton doktor – találjunk ki egy mondatot, amit akkor mondunk majd el, amikor először lépünk e nemes planéta földjére.

– Viszket a farkam – mondta erre Mr. J. D. Thomas.

– Tessék?! – kérdezte Morton doktor.

– Viszket a farkam.

– Ezt nem mondhatjuk – mondta felháborodottan Michel, aki időközben előmászott az élelmiszerkészlet alól.

– Miért nem?!

– Mert csak neked van farkad, te idióta pávián – válaszolta Morton doktor.

– Attól még mondhatjuk – puffogta Mr. J. D. Thomas, majd még hozzátette: – hülye emberszabásúak!

– Emberszabásúak?! – visította Michel. – De nekünk legalább nem vörös a fenekünk!

– Én pedig nem lopom a kétszersültet! – kiabált vissza Mr. J. D. Thomas.

Hatalmas lárma kerekedett erre, mindhárman fel-le ugráltak a szűk kabinban és egyre mondták a magukét:

– Egyketted mínusz bé, zárójel bezárva! – visongta Michel.

– Nem igaz, mert három cé per negyvenkettő plusz öt – lármázott Morton doktor.

– Ez az utolsó szava, Morton doktor?! – kérdezte Mr. J. D. Thomas.

– Ez ám!

Ekkor Mr. J. D. Thomas pofája dühös vicsorgásba torzult, elővillantak éles szemfogai:

– Na, akkor most megkapod a magadét…

És bizony a leszállás után két perccel – londoni idő szerint – az űrhajó három derék utasa – egy csimpánz, egy orangután és egy pávián – összeverekedett.

Az ember így hódította meg a Marsot.

Idegen nevek kiejtése:

Morton doktor – mortn doktor

Michel - misel

Mr. J. D. Thomas – miszter dzsi di tomasz

Jules Verne – Verne Gyula

(Smelka Sándor)

Így sátorozunk mi!

Azért jó a mamáéknál nyaralni, mert ők falun laknak, és éjszakánként az udvaron sátorozhatunk. Hugival és öcsivel állítjuk fel a sátrat az udvar leges-leghátulján egy diófa alatt. Persze papa is segít. Egy kicsit. És amikor éjszaka lesz, feljönnek a csillagok, ciripelnek a tücskök (mama szerint prücskök), szóval ekkor sok-sok mindent elképzelhet az ember, például azt, hogy mi most vándorcirkuszosok vagyunk, és ott állnak körülöttünk a sátrak és az echósszekerek, a málnabokornál pihennek az elefántok, a kút mellett legelésznek a zebrák és persze vannak oroszlánok is, de csak ketrecben, mert különben ezek megennék a tevéket is. Az egész cirkuszosdinak az a titka, hogy az oroszlánokat külön kell tartani a többi állattól.

De öcsi szerint nem cirkuszosok vagyunk, hanem hunok, és az egész udvar Attila tábora, a kútnál lovak alszanak, nem pedig zebrák, a hintaágynál van a hadvezér sátra, a málnabokroknál pedig őrök állnak, nehogy megtámadjanak minket a rómaiak.

Öcsivel nehéz sátorozni, mert mindent máshogy gondol, mint én, és persze hugi is máshogy, főleg, ha szóhoz jut mellettünk. Ő azt mondja, hogy mi mind tündérek vagyunk, akiket elvarázsoltak, és addig kell itt kint aludnunk a vadonban, míg ránk nem talál az igaz szerelem. Erre én azt mondtam, hogy ez így hülyeség, hát a vak is láthatja, hogy az egész udvar egy szép nagy vándorcirkusz, a kerti székeken bohócok kártyáznak nevetve, és az egész utca a tigriseink bömbölését hallja.

Öcsi ekkor közbevág, hogy hülye vagyok, mert ez hun tábor, ő Attila, és itt van nála Isten kardja is. Ilyeneket mond, közben nekiáll hadonászni egy bottal, amit még a paradicsomok mellől lopott el délután, de ez nem is baj, mert így ő is felléphet majd a cirkuszban mint kardnyelő.

Hugi csak hajtogatja az elvarázsolt tündéreket, hogy a kút olyan kút, amibe ha belenézünk, meglátjuk az igaz szerelmünk arcát, ez a tündéreknél teljesen természetes, erre azt mondta neki öcsi, hogy nem is igaz, a kútba a római kémek lesznek majd bedobva, és ott lent gondolkodhatnak azon, hogy kellett-e nekik a hunok ellen áskálódni. Erre hugi bőgni kezdett és azt mondta, hogy nem alszik kint, majd fogta magát, és bement a házba.

Legalább több hely jut a cirkusznak, mondtam öcsinek, aki erre azt mondta, hogy a hunoknak, a hősi harcosoknak lesz több hely. A zebráknak, zsonglőröknek, mondtam erre. A fővezér sátrának és Attila udvartartásának, mondta erre öcsi. Az idomított uszkároknak, a kötéltáncosoknak, akik a szárítókötélen gyakorolnak, mondtam erre én, és ekkor feltűnt az udvaron mama, egyenesen felénk jött, közben átgázolt mindenen: a fővezérek sátrain, az echósszekereken, az erőművészeken, a tevéken, az oroszlánok ketrecén, a harci méneken, Attila udvartartásán, az idomított uszkárokon, pedig igazán észrevehetné őket, nem igaz, hogy nem látja, hogy ott vannak. Mama nyomában persze ott oldalgott a szipogó hugi is, és akkor megkérdezte tőlünk mama, mit csináltunk hugival, hogy sír, és mi akkor elmondtuk az egészet, a hunokat, a cirkuszt, a tündéreket, és mama csak mosolygott és azt mondta, van bent a házban frissen sült palacsinta, baracklekvárral, limonádéval, együnk kicsit, aztán majd kijöhetünk újra, de előbb még befúj minket szúnyogriasztóval.

Hát, ezért szeretek a mamánál nyaralni. Végül a hugi is megvigasztalódott.

(Smelka Sándor)