2012. április 12., csütörtök

Géniusz koszorúja alatt - A pécsi költészet napja


Tegnap – József Attila születésnapján - minden a versekről és a kultúráról szólt, a pécsi Színház téren. A hangszórókból versek szóltak, közben borkóstolás és Retro könyvvásár zajlott. A kamerával felszerelt szervezők embereket szólítottak le a tömegben: aki akarta, elmondhatta kedvenc versét. (A felvételek a Youtube-ra kerülnek.) A tarka kavalkádban, a szép fényű tavaszban lépten-nyomon ismerősökbe, írótársakba, pécsi művészekbe botlottam.
A tér egyik sarkán a Jelenkor irodalmi újság szerkesztői, szerzői tartottak felolvasást. Odamerészkedtem én is, és egy pohár borral a kezemben, a második sorból figyeltem a pécsi irodalmi élet első vonalát. Közben azon tűnődtem: vajon én hányadik vonalban lehetek? Tizedik, huszadik, esetleg tartalékos? Talán nem is ez a lényeg. Igaz, hogy nem vagyok szépíró, de a legfontosabb mégiscsak az, hogy végre újra Pécsett élhetek, újra itt alkothatok, és ez nagyon jó érzés, amolyan jó értelemben vett provincializmus: egy olyan irodalmi atmoszféra levegőjét szívhatom, egy olyan kulturális örökséget építhetek tovább a magam kis eszközeivel, amit többek között Csorba Győző, Tüskés Tibor, Bertók László, Parti Nagy Lajos neve fémjelez.
Az ünnepség végén felszeltek egy hatalmas szülinapi tortát, amiből mindenki kapott egy-egy szeletet. Olyan jó volt látni az ismerős arcokat, tudni, hogy az a fickó egy pécsi színész, hogy az a szürke zakós, maga a pécsi színház igazgatója, hogy azt a srácot, aki tortaszeletelés alatt József Attilát szavalt, azt ismerem: nem egyszer ültem vele egy asztalnál. Jó volt tudni: haza érkeztem, ez a város az én otthonom!
Miközben ettük a tortát, a Géniusz-szobor ott állt a színház kupoláján, és a tavaszi fényben meglengette koszorúját a fejünk felett.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése