2012. szeptember 29., szombat

Köszönöm, 8.c! - Beszámoló az osztálytalálkozóról

Tegnap este tartottuk a húszéves osztálytalálkozónkat. Ennyi ideje már, hogy elballagtunk általánosból. Szép volt. És nem csak azért, mert pincérek alkoholtartalmú italokat tettek le elém, és nem is a kozármislenyi Két Szekér fogadó (burkolt reklám) remek főztje miatt. A tegnap estét leginkább az érdi ifitáborok nulladik napjához tudom hasonlítani: volt egy asztal, ahol nekem is terítettek, ahol otthon voltam, ahol ismerős arcok, tárt karok fogadtak. Most, hogy új életet kezdtem Pécsett, ebből adatik a legkevesebb: bármerre járok, új emberek, új környezet fogad, keresem a helyem, a cuccokat a boltok polcain, a buszokat a város térképén. Kellett már egy olyan este végre, ahol régi ismerősként tekintenek rám, ahol tudják, ki vagyok, ahol szeretettel körülzár egy biztonságot adó burok. (Hú, ez egy kicsit kozsósra sikeredett.)
Szép volt. Egy ünnep, egy euforikus egymásra találás volt ez az este. Mintha nem is telt volna el húsz év. Úgy látszik, az együtt megélt évek annyira összekovácsoltak bennünket, hogy még most is jelenetünk valamit egymásnak. Gáborral például ugyanott folytattuk, ahol ballagáskor abbahagytuk. Sajnos(?), ugyanolyan színvonalon is. :-)
Szép volt. Megajándékoztuk Edit nénit, az osztályfőnökünket, egy dísztárggyal (majdnem énekeltünk is neki, de szerencsére ez elmaradt), ettünk finom vacsorát, előkerültek fényképek, beszélgettünk, sokat nevettünk. Éjfélkor pedig elindultuk Pécsre, ahol egy klubban elvoltunk hajnalig. Először persze beindult bennem a jól nevelt keresztény reflex: Á, én haza megyek, de nem tudtam ellenállni a társaságnak, egyszerűen nem tudtam tőlük elszakadni. A belvárosi klubban már nem lehetett beszélgetni a hangos zene miatt, pedig próbáltam. Társaság közepén ültem, hol jobbra hallgatóztam, hol balra. Jobbról ezt hallottam valakitől: "Képzeld el, én mindig is szerelmes voltam a... Tuctuctuc-tuctuctuc.... Ekkor átfordultam balra, ahol ezt mondta valaki: "Két éve felhívott, és megkérdezte, hogy..." Tuctuctuc-tuctuctuc.... Ilyenkor mit lehet tenni? Táncolni. Nem lehetett megúszni. A 8.c hatására erre is rávetemedtem. El nem merem képzelni, milyen látványt nyújthattam. Mondtam is nekik, hogy én csak a Mr. Bean-féle táncot ismerem. Nevettek. Azt hitték viccelek. Azért összeszedtem magam, de így se tudtam felülmúlni Etusékat a Szomszédokból.
Egy szó mint száz: minden percét élveztem az éjszakának. Szép volt. Nosztalgikus, lármás, nevetésekkel teli órák. Köszönöm mindenkinek, aki részt vett a szervezésben, remélem a következőre azért nem kell 20 évet várni. Sűrűbben is találkozhatnánk!
Köszönöm, 8.C!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése