2012. november 29., csütörtök

Házi gondozó paródiák - Az elnök emberei

TheWestWing.JPG
 Sérelmezem, hogy rólunk, házi gondozókról, egy film (filmsorozat) se készül! Pedig nagyon izgalmas életünk van! Nézzük, milyen lenne egy epizód Az elnök emberei stílusában:

Alkonyodik Washingtonban. Lágy szaxofonzene szól, amolyan pop-jazz,  közben lusta vágóképek peregnek: bíborvörös horizont előtt a Capitolium hatalmas kupolájának kivilágított, impozáns tömege. Majd: zsúfolt sugárút araszolgató autókkal, neonfények úsznak a csillogó karosszériákon, fel-fel villanó féklámpák, háttérben a Lincoln-emlékmű áll. Majd: sötét kertben a díszkivilágított Fehér Ház fénylik. Mindenhol bágyadt, esti nyugalom.
Az Elnök az Ovális Irodában, az asztali lámpa fényében ül. Egyedül van. Magányos. Szórakozottan firkálgat egy noteszben, aztán feláll, sétál egyet. Megáll az ablakok előtt, beletúr a hajába, kibámul a washingtoni estébe. Lágy, otthonos meghittség. Nyakkendőt igazit, újra leül egy füles fotelbe, keresztbe veti a lábát, gondolkodik. Plüss-puha nyugalom. Kopognak.
- Tessék! - mondja az Elnök anélkül, hogy felnézne.
Toby jelenik meg a kétszárnyú ajtóban.
- Elnök úr, megérkezett.
Az Elnök nagyot sóhajt:
- Köszönöm, Toby, azonnal megyek.
A következő jelenetben az Elnök és Toby a nyugati szárny folyosóin sétálnak. Lépteik tempósak, határozottak. Körülöttük emberek nyüzsögnek, aktákat, papírokat cipelnek, néha az Elnök orra elé tolnak egy-egy papírlapot, aki oda se nézve aláírja azokat. Folyosóról folyosóra haladnak, egyre másra fordulnak be további folyosókra, az az ember érzése, hogy körbejárnak. Éles fények villannak Toby kopasz fején. Közben beszélgetnek:
- Feltétlen meg kell oldanunk az ebédeltetést, Toby.
- Igen, Elnök úr, feltétlen.
- Ha jövő héttől kezdve nem sikerül ebédet hozatnunk valahonnan, a kongresszus élve fog minket keresztre feszíteni.
- Igen, Elnök úr, nekem is az a véleményem, hogy ezt már nem tolhatjuk le a republikánusok torkán.
- Bizony, Toby, ha elveszítjük a szenátus támogatását, mehetünk vissza ügyvédkedni Bostonba. Válóperek pár száz dollárért, kártérítési ügyek brrrr.... 
- Igen, Elnök, én is azt gondolom, hogy jobb itt a Fehér Ház folyosóin körbe-körbe járkálni, mint Bostonban ügyvédkedni.
Toby benyit egy gyéren világított alagsori szobába, megáll az ajtóban, és ünnepélyesen azt mondja:
- Az Amerikai Egyesült Államok Elnöke!
Erre én, a házi gondozó, felállok székből, és megilletődve figyelem, ahogy Toby félreáll az útból, hogy az Elnök beléphessen a szobába. Egymáshoz lépünk, határozott mozdulatokkal kezet fogunk.
- Elnök úr!
- Gondozó úr! Örülök, hogy látom. Hogy van?
- Remekül, Elnök úr!
- Tudja, gondozó úr, amikor én ötéves voltam, az apám vett nekem egy pöttyös labdát. Piros alapon fehér pöttyök voltak rajta. Emlékszem arra a napra, a boldogság szédítő érzésére...
Toby és én csak úgy csüngünk az Elnök szavain. Oda vagyunk attól, hogy ebben a felemelő, megható pillanatban, mikor az Elnök - a szuperhatalom vezetője - ennyire bensőségesen kitárulkozik, jelen lehetünk. Pátosszal teli zene.
... - akkor éreztem ezt, amikor megnyertem a választásokat. Sajnos a labda két hét múlva elgurult valahova, viszont az emlékeimet nem veheti el tőlem senki. Bizony, bizony, Jonny - a vállamra teszi a kezét - historia est magistra vitae, avagy: sic transit golira mundis. Ó, Toby, miért beszélek én latinul?!
- Gondolom azért, Elnök úr, mert az Ovális Iroda tele van latin feliratokkal, nem beszélve a pénzünkről.
- Akkor most térjünk a tárgyra - mondja az Elnök. Mellényzsebéből kivesz egy orvosi receptet, és átadja nekem. - Íme. Mikor tudja hozni?
- Holnap reggel itt leszek a gyógyszerrel, Elnök úr!
- Remek.
- Azt ugye mondanom sem kell - mondja Toby - hogy az ügy diszkrét. Semmit sem tudhat a sajtó.
- Ez természetes, uram!
- Köszönöm, gondozó úr - mondja az Elnök. Kézfogások, azok ketten kilépnek a szobából.
Az Elnök még visszaszól az ajtóból:
- Ugye ez a legerősebb hashajtó, amit az Államokban kapni lehet?
- Igen, Elnök úr!
- Köszönöm, gondozó úr.
- Köszönöm, Elnök úr.
 Becsukódik az ajtó. Egyedül maradok. Darabig egy helyben állok az ajtót bámulva, majd előveszem a telefonomat. Tárcsázok, kicseng, felveszik.
- Halló, Kisharsányi Krónika? Van önök számára egy nagyon izgalmas sztorim, remélem érdekli magukat!
Álnokul felkuncogok, mint a Jockey. Iszok még pár korty whiskyt, majd egy harsány, gonosz hahotába török ki. Feszült, ideges zene. A kép megmerevedik, majd elindul a Dallas zenéje. Ja nem... a Elnök emberei vége-főcím indul el.   

2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Azt hiszem, az a baj, hogy egyetlen részt sem láttam az "Elnök emberei" sorozatból. Ettől függetlenül jól szerkesztett írás, de nem kacagtam túl sokat. Bennem van a hiba. Miért várok minden harmadik mondat után egy poént?
    :)

    VálaszTörlés
  2. Hát nem épp stand upnak szántam, ahol egymás után robbannak a poénok, inkább csak a sorozat hangulatát próbáltam ábrázolni, amolyan sítusgyakorlat. :-)

    VálaszTörlés