2013. január 26., szombat

2013. (Anti)űrodüsszeia



Az utóbbi hetekben - bevallom - többször is azt gondoltam, hogy ez a világ már rég megérett arra, hogy elpusztuljon. Általában az ilyesfajta gondolatok Kertvárosban törtek rám, valamikor nyolc és délután kettő között. A pécsi Kertváros, nevével ellentétben, egy ronda panel-lakótelep, és valójában "Megyerváros"-nak hívják, bár így egy pécsi sem ismeri.  Népsűrűsége tizenhatezer fő négyzetkilométerenként. Piszkos, lepusztult, szocreál. Így hát senki se csodálkozzon azon, hogy az ember néha egyszerűen felgyújtaná az egészet. Én azonban a világvégét mégsem tűzzel, vízözönnel, meteorokkal, atomkatasztrófával képzelem el, hanem egyfajta reciprok, vagy ha  úgy tetszik, antiűrodüsszeiaként.
  
Egyik reggel a Nevelési Központ (Nevkó) agorájának pontos mértani közepén megjelenik egy sötét hasáb, egy titokzatos, fekete monolittömb. Éleinek aránya 1:4:9 - a négyzet sor. Az emberek eleinte messziről figyelik, azt gondolják, hogy ez egy új, modern szobor. Egy absztrakt, lila baromság, mely nem ábrázol semmit, nem szól semmiről, mint a mai szobrok általában. Esténként arról vitatkoznak a tévét bámulva, hogy vajon a város hány milliót cseszett el erre a szarra, természetesen az ő adóforintjukból. Eltelik pár hét meg néhány X-faktor döntő, és az emberek lassan megszokják a "szobrot". Aztán egy napfelkeltekor különös hangot ad ki magából a hasáb: vadul dübörgő üstdobszó visszhangzik a  panelházak frissen szigetelt falairól. Az embereket pedig ellenállhatatlanul magához vonzza a ütemes zaj. Tíz-tizenöt perc múlva több, mint ezer ember tolong a Nevkó agoráján, és mind a hasábot bámulja, bódultan, megbabonázva. Egy idő után abba marad a dobszó, a hasáb felületén forgó fénykerekek, spirálalakzatok tűnnek fel, néha egy-egy - a Facebookra feltöltött - közhely olvasható: A remény hal meg utoljára, Légy vidám, péntek van!, Semmi sem lehetetlen, ha nagyon akarod, Tíz lájk és visszaböklek stb. Olykor egy Coelho idézet is megjelenik, meg a kereskedelmi tévék zanzásított műsorai. Ez így megy három órán keresztül, majd a hasáb felülete újra sötét lesz, félelmetesen makulátlan.
Kertvárosban mintha mi se történt volna: állnak a panelházak, a fákon verebek csiripeltek, működnek a közművek, csak éppen az emberek változtak vissza majomemberré. Egy ideig néma csend van, a hasábra több ezer tekintet tapad, melyekből már hiányzik az értelem legkisebb szikrája is. Tíz perc kell, hogy felocsúdjon a tömeg. A majomemberek vakarózni kezdenek, bizonytalanul, majdnem hogy ijedten nézik egymást, magukat s a környező panelházakat. Félénk makogás éledezik. Egy nőstény - pár órája még pénztáros volt - bután bámulja a köpenyére feltűzött bilétát. Anikó - ez áll rajta. Nem tudja, mire vélni. Halványan sejt valamit ugyan, az agyában gomolygó köd mögül fel-felsejlik egy-egy emlékkép, de semmi nem jut az eszébe. Mellette egy fiatal hím ácsorog, kezében egy - a reggel kikölcsönzött - Odüsszeia-kötet. Nézi jobbról, nézi balról, megszagolja, majd alulról felfelé végignyalja a borítót. Valaki az öngyújtójával játszik önfeledten, minden cél nélkül, a lángban gyönyörködve. Boldog makogással mutogatja tudományát a mellette állóknak, akik rémülten hátrálnak.
Húsz perc telik el, és valaki zsebében megszólal a mobil. Az éles csörgés hallatán kitör a pánik: Visongó, rémülten vakogó majomemberek futnak a szélrózsa minden irányába. Lassan ellepik egész Kertvárost.
Este aztán bekövetkezik az az filmre kívánkozó, történelmi, mondhatni mitikus pillanat, mikor a belvárosból hazatérő Homo sapiens - aki nem volt ott a Nevkónál - találkozik a majomemberrel. Ez valahogy így játszódna:
- Jó napot, uram! Az ön kocsijában százforintos van vagy érme? - kérdi a Homo sapiens.
Erre a majomember, aki reggel még egy megbízható, kellemes, jól szituált, szorgalmas, intelligens házi gondozó volt - nevezzük őt Sándornak - virgonc mozdulattal jól megcsavarja a Homo sapiens orrát, majd boldog, visongó makogással elszalad a Fema romjai irányába. A Homo sapiens az orrát fogja, így még nem cibálták meg neki, még a szeme is könnybe lábadt. Értetlenül néz a majomember után. Nem sejti, hogy holnap reggel a belvárosi munkahelyének közelében is meg fog jelenni egy hasáb. Sötét, makulátlan felületű monolit lesz, éleinek aránya: 1-4-9.
Egy év múlva végleg vége a dalnak: az utolsó majomembert is megeszi a leopárd. Ezek az állatok, pár hónappal a fent leírt események után jelennek meg. Tömegesen érkeznek a városba, Siklós irányából. Különlegességük az, hogy két lábon járnak és mellső mancsuk alkalmas arra, hogy egy jól megtermett husángot tartson, sőt nagy biztonsággal kezelje azt.
A leopárdok kedvenc helye a Nevkó agórája lesz. A hasáb már rég nincs ott. Nyomtalanul tűnt el egy napon. A nagymacskák sütkéreznek a helyén, a meleg betonon. Értelemtől csillogó zöld szemükkel az omladozó kockaházakat figyelik. Még nem tudnak velük mit kezdeni, de ők a világ urai, majdcsak kigondolnak valamit.

Valahol fent, egy nyolcadik emeleti lakásban bekapcsolva maradt egy zenelejátszó. Strauss zenéje szál a gazzal benőtt parkok felett.




Smelka Sándor - 2013

  

A fenti írás stílusgyakorlat, a 2001: Űrodüsszeiának egyfajta parafrázisa, irodalmi játék, semmi köze a világnézetemhez. (Mielőtt még páran megköveznének.)

Nincsenek megjegyzések: