2013. március 14., csütörtök

Kalandjaim a lakóban – Béküljünk!



Ők kilencen pontosan olyanok voltak, mint mi segítők: huszonévesek, vidámak, lelkesek, sokszor neveletlenek, néha letörtek, olykor kíváncsiak, néhanapján szomorúak. Nekik is voltak terveik, félelmeik, vágyaik, humoruk, igényelték a szeretetet/szerelmet, az ölelést és végül nagyon, de nagyon szerették a kólát. Csak egyben különböztek tőlünk: valamennyien sérültek voltak. Két év adatott köztük. Róluk szólnak ezek a történetek.

Mi van akkor, ha otthon egyik délután elfogy a kenyér? Az ember ilyenkor kabátot ölt, kezébe kapja a brifkót, cekkert keres a spájzban, és fütyörészve elindul a sarki közértbe.
Mi van akkor, ha a lakóban fogy el a kenyér? Az eljárás nem sokban különbözik az előzőtől: a gondozó kabátot ölt, brifkó, cekker stb. Ám egy lényeges dolog nélkül nem indulhat soha útnak, és ez nem más, mint maga a gondozott. Ugyanis a lakóotthon nem hotel, nem kemping, hanem a gondozott saját otthona. A gondozó pedig nem pincér, csak segít a gondozottnak abban, hogy amennyire lehet önálló életet tudjon élni. Egy mozdulattal se többet. Ebből adódik, hogy mindig, minden munkába be kell vonnunk a sérülteket, noha egyedül gyorsabban végeznénk. Például egy kiégett izzót egyedül kicserélni öt perc, mindez gondozottal félóra.
Tehát, mikor egy huzatos, őszi délután elfogy a kenyér a lakóban, lázas gondolkodásba kezdek: vajh, kit lehetne rávenni, hogy kimozduljon a jó meleg lakásból egy kenyérvásárlás erejéig?
Na, nézzük! Gazsi és Gergő nincs itthon, valami hivatalos dolguk van a városban. Rájuk lehetne csörögni, hogy ugyan hozzanak már hazafelé egy kiló kenyeret, de az őket kísérő kollégám itthon hagyta a mobilját. Kristóf sincs itthon. Alighogy megérkeztünk a napköziből, elment cd-t vásárolni. Nála ott van a mobil, csak sajnos az a baj, hogy Kristóf fiúnk süketnéma. (Apropó, minek neki cd?) Egy földszinti szoba mélyén rátalálok Imire. Nem csinál semmit, ül a foteljében, rádiót hallgat, kólázik.
– Nem akarsz eljönni kenyérért? – kérdezem tőle, bár jól sejtem a választ. Rám néz, hangtalan, néma nevetésbe kezd. Szóra se méltat, csak a fejét rázza.
Ekkor felcsörtetek az emeletre, hogy körbenézek a lányoknál. Panninál gyógytornász van, labdáznak, fel-alá járkálnak a tágas szobában. Tündi ráérne, de őt nem szívesen vinném, mert nagyon lassú lenne a bevásárlás. Mari lázas, legalábbis ezt mondja nekem. Nem bolygatom a dolgot, annyian vagyunk itt, biztos lesz legalább egy ember, aki elkísér a boltba. Illetve akit, elkísérhetek.
Visszamegyek Imihez. Taktikát változtatok, most már nem kérdezek semmit.
– Légyszi’ gyere el velem kenyérért! – mondom neki határozottan.
Nem tetszik neki. Kicsit bosszúsnak látszik, amiért zaklatom. Idegesen legyint, elfordul, rázza a fejét. Most sem szól semmit.
– Hallod, Imi?! Ha vacsorázni akarunk, el kell jönnöd velem kenyérért.
– Kóla. – Csak ennyit mond, azt is mintegy a falnak. Világos és tömör. Szóval zsarol, a kis…
– Hazafelé már vettél egyet, sőt: azt kortyolgatod most is.
Imi felmutatja az üres kólásflakont, mint valami súlyos tárgyi bizonyítékot a Columbo.
– Kóla! Még egy!
Kezdek dühös lenni. Az ember nem azért megy boltba, hogy utána kólát kapjon. Egyáltalán, az ember nem azért intézi a dolgait, ezerféle kötelességeit, hogy cserébe ezért valami extra jutalmat várjon. Az a jutalom, hogy elintézte a dolgot, befizette a számlát, feladta a levelet, van kenyér vacsorára. Ezt meg kell tanulni Iminek is. Egyébként minek ennyi kólát inni?! Ha tudnák, mi minden van benne! Ezen már akkor filózok, mikor a lépcsőn dübörgök felfelé. Talán a lányok közül mégiscsak találok valakit, aki eljön velem boltba. Egyúttal elhatározom, hogy az Imi-féle terrornak nem engedek.
Juliéknál áll a bál. A szobába belépve azt látom, hogy Juli szenvedő arccal előre-hátra hintázik az ágyon, fülét két kézzel fogja be. Rozi – a főnököm – ott áll mellette és keményen oltja.
– … mert ha széttépsz nekem valami fontosat, akkor aztán megnézhetjük magunkat mindannyian…
– Mi történt? – kérdezem.
– Semmi, csak Juli drága megint az irodába járt tépkedni.
– Széttépett valamit?
– Csak a jövő heti beosztást… Hál’ Istennek csak azt.
Titkon hálásan pislantok Julira, jól tudom ugyanis, hogy a jövő heti beosztás rám nézve nem túl kedvező.
– Eljöhet velem boltba?
– Nem, most büntetésben van. Vacsiig szobafogság.
Juli ekkor feljajdul, szájába veszi a mellette heverő újságot, és vadul marcangolni kezdi a fogaival.
– Juli!! Ne csináld ezt!
Csak egy torokhangú válasz érkezik erre:
– Pacipacipa…
– Tudod mit, Juli? Berakom neked Lagzi Lajcsit!
A lány arca felderül, nagyot kiált, és most már boldog izgalmában hintázik az ágyon.
Menekülőre fogom. Újra lemegyek Imihez.
– Imi, gyere velem boltba, csak öt perc az egész!
Nem válaszol, rám se néz, csak ül a foteljében, mint egy sértett basa. A kereskedelmi rádió ricsaja ellenére is hallom, hogy dühös suttogással odaveti:
– Kóla.
Tárgyalásra szánom el magam, odalépek a rádióhoz és lekapcsolom. A süket csendben Imi úgy néz rám, mintha az orrát haraptam volna le.
– Figyelj Imi – mondom –, az ember nem azért megy boltba, hogy utána kólát kapjon. Egyáltalán, az ember nem azért intézi a kötelességeit, hogy cserébe ezért valami jutalmat várjon. Az a jutalom, hogy a dolgot elintézte, a számlát befizette, van kenyér…
– Kóla.
– Két litert ittál, csak ma! Egy tábla csokihoz mit szólnál?
– Kóla!
– Úgy?! Na, majd…
Nem tudom végigmondani, mi lesz majd, mert az ajtó résén keresztül észreveszem Marit, ahogy minden dolog nélkül – szinte andalogva – belép az étkezőbe. Imit újra magára hagyom, sietve kimegyek a lányhoz.
– Szóval, csak sétálgatunk itt fel-alá?!
– Épp a lázamat mérem…
– Igen?! Na és mennyi?
Kényelmes mozdulatokkal előbányássza pulcsija alól a lázmérőt. Fölé hajolunk.
– Harminchét-egy. Csak hőemelkedés. Nem akarsz eljönni velem boltba? Kellemes idő van. Egy kis friss levegő nem árt.
– Esik az eső.
– Dehogy esik! Nézd meg, hogy nem esik…
Ezzel odaállunk az ablakhoz, ahonnan jól kiláthatunk az udvarra. Ázott, tarka, elmosódott, minden ízében hullámzó kép fogad minket. Kint természetesen esik, és egy láthatatlan stáb az Üvöltő szelek című filmet forgatja. Az esőcseppek vízszintes zuhanásban húznak el az ablakunk előtt, velük együtt apró tárgyak repülnek vidáman, úgymint falevelek, ágak, fészkek riadtan csipogó madarakkal, néhány joghurtos pohár. Az udvar végében álló fenyőfák vészesen megdőlve harcolnak a természet erőivel. Mindeközben az égen éles fénnyel villámok cikáznak.
– Na ja – mondja Mari kajánul – kellemes idő van. Nem megyünk ki grillezni?!
Lenyelek egy kifejezést, mely nem egy jól nevelt gondozó szájába illik. Ekkor a lucskos, örvénylő udvar közepén egy horrorisztikus látomás tűnik fel: négylábú, ázott szörnyeteg próbál eljutni a kutyaóltól a bejárati ajtóhoz. Minden tagja remeg, szemében démoni félelem ül, és úgy tutul, mint egy vérfarkas.
– Beereszthetem Alfonzt? – kérdi Mari, és már rohan is ajtót nyitni.
– Csak a mosókonyhába! – kiáltom utána.
Bent a szobában újra felharsan a zene. Ez azt jelenti, hogy Imi kikelt a fotelból. Azonnal berohanok hozzá, de elkések. Újra a helyén ül, és bosszúsabb, mint valaha.
– Gyere Imi, kapsz egy kólát, de csak egy kis üveggel – mondom neki, ellenben nem lesz ettől jobb kedvű. Morcosan felcihelődik. Az előszobában kabátot öltünk, brifkó, cekker stb. Kint az utcán nincs fütyülni való kedvünk, helyettünk a szél teszi ezt. Esik, mi pedig – mint valami sarkkutatók a filmekben – leszegett fejjel menetelünk a sarki kisbolt felé. Imi még mindig mérges, úgy látszik, felhúzta a hosszú alkudozás, előttem lépdel öt lépésre. A vihar zaja ellenére is hallom, amint a kapucnija alatt mondja a magáét. Én is mérges vagyok. Jobb is, ha nem beszélünk most. Néhány perc múlva – mint két kiöntött, duzzogó ürge – belépünk az üzlet nyikorgó ajtaján.
Egészen kicsike közért: pár négyzetméter, néhány polc, egy pult, pénztárgép. Mi vagyunk az egyetlen vásárlók.
– Sziasztok – köszön Enikő, az eladólány, és a pult alól már készíti is az áfásszámla-köteget.
Megpróbálok jókedvűen visszaköszönni, mintha nem lenne semmi baj, mintha békéből, boldogságból, napfényből érkeznénk. Imi nem ennyire képmutató: mérgesen dünnyög valamit üdvözlésként, majd azonnal a kóláspolchoz lép. Leveszi az első palackot, mely a kezébe kerül, és leteszi a pultra a pénztárgéphez. Pár pillanat, és a kenyér meg a pénz is oda kerül mellé.
– Ennyi? – kérdi Enikő.
– Ennyi – mondom.
Mikor a lány elkezdi a számlát írni, Imi szeme felragyog, érzi, most már minden sínen van. A pulton ott van a kóla és a pénz, na meg – természetesen legutolsósorban – a kenyér. Pár pillanat múlva hivatalosan is mienk a cucc, pár pillanat, és újra élvezheti a kóla mindennél fenségesebb ízét. Imi megérzi a pillanat apoteózisát. Ezekben a percekben nem lehet haragudni senkire. Ekkor széles, üdvözült mosollyal az arcán felém fordul és a kezét nyújtva ezt mondja:
– Sanyi, béküljünk!
Én pedig nem tudom, sírjak-e vagy nevessek… csak ennyit mondok:
– Béküljünk!
Vidáman kezet rázunk. Én se haragszok már. Ha nem lenne ott a számlába belemerülő Enikő, még meg is ölelném Imit.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése