2013. április 21., vasárnap

Isten nem ver bottal parabola antennát



Péntek: hosszú, meleg nap. Ezernyi nyűg, időzavar, minden idősnél volt valami extra probléma, amit ott helyben, azonnal kellett megoldanom. Délutánra nyűgös lettem, fáradt és frusztrált: az agysejtjeim tömegesével pusztultak el a délelőtti órákban. Tükörbe se mertem nézni, mert sejtéseim szerint olyan volt az arcom, mintha Picasso festette volna. El sem merem képzelni azt a festményt. Pokoli kedvem volt, kávéfőzőként fortyogtam néhány meredekebb szituációnál. 
És ekkor - két lépcsőház között - azt gondoltam, hogy ez így nem megy tovább. Ha keresztény vagyok, akkor itt és most - a terepen - kell megélnem azt, amiről vasárnap délelőttönként beszélünk, amiről esténként a Bibliában olvasok. Könnyű vasárnap délelőtt jó hívőnek lenni, de a lényeg éppen az, hogy az ott elhangzottakat a hétköznapokban alkalmazzuk. Ha valóban komolyan gondolom, hogy Isten gyermekeként minden a javamra van, akkor mi ez a elmebeteg stressz, mi ez a trágárkodós dühöngés, amikor nem jön össze az, amit előre eltervezem?! Hol a béke, az öröm?! Honnan ez a feloldhatatlan feszültség bennem?! (Leszámítva azt, hogy éhes voltam - férfiaknál ez a tényező igencsak megnehezíti a keresztény értékek gyakorlatba való átültetését.)
Imádkoztam. Minden cécó nélkül elmondtam az Úrnak, hogy nem jó az az állapot, amiben vagyok, de gőzöm sincs mi az a gyakorlati módszer, ami segíthetne ebből kilábalni: Énekeljek, bibliai igéket idézgessek?! Vagy mondogassam: hittel megvallom, nyugodt vagyok?! A feladat emberfeletti volt: a lelkem legmélyén egy szétbombázott, elkeseredett, borostás arcú hadsereget kellett újra hadrendbe állítani. Békét vártam, minden értelmet legyőzőt, és olyan örömet, mint a patak - fogalmam sem volt arról, hogy egy ilyen délelőtt után, hogyan jöhet ez létre. Fáradt voltam és beton-nehéznek éreztem magam. Kértem az Urat, hogy segítsen rajtam valahogy.
Ez után nem sok minden történt, míg nem egy bácsi azt kérte tőlem, nyissam ki az ablakát. Ezután a kezembe nyomot egy botot, és azt mondta, lökjem meg egy kicsit a szomszéd parabola antennáját. Olyan fáradt voltam, hogy eszembe se jutott visszakérdezni: ugyan, miért?! Azt gondoltam, ez egy rutinfeladat, a szél biztos mindig elfújja az antennát, néha vissza kell lökni. De nem. Azon kaptam magam, hogy egy negyedik emeleti ablakból derékig kihajolva egy faragott sétapálcával a kezemben abuzálom a szomszéd - egyébként stabilan beállított - parabola antennáját. Egy kis óvatos kocogtatás után megmondtam az öregnek, hogy nem lehet ellökni, oda van ez csavarozva, kérem. Hát akkor, így az öreg, hagyd a fenébe. Ja, vagy úgy! Dühösebb lettem, mint valaha. Mi lesz a következő kérése: ablakokat törjek be, firkáljam tele a falat?! Lent az utcán már nevettem az egészen, és ez a nevetés erőt adott a további munkámhoz.
Néha csak annyiból áll a mennyből jövő, isteni erő, hogy túléled a napot, hogy végigcsinálod, hogy nevetni tudsz saját magadon, hogy van erőd tovább menni anélkül, hogy embereket pofoznál meg, hogy rájuk borítanád az asztalt stb. A péntek legnagyobb hozadéka számomra mégis az volt, hogy rajtakaptam magam valamin, ami nem méltó egy keresztényhez. Hogy láthattam: valamin változtatni kell. Akkor és ott. Hogy akartam változni. Akkor és ott.
Többször szeretném rajtakapni magam ilyenen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése