2013. augusztus 1., csütörtök

Arthur C. Clarke: 2000 - Pécsodüsszeia

Ezekben a napokban a régi, papírra írt firkálmányaimat nézem át. Kíváncsi vagyok, lehet-e még kezdeni velük valamit. Tíz-tizenöt éves kéziratok, regénycsírák, történetek, versek. Túlszínezett mondatok, megmosolyogtató jelzők, suta megoldások. A többség mai szemmel, füllel már vállalhatatlan, esetleg csak "alkatrésznek" jók: kiszedek belőlük pár jól kitalált karaktert, néhány jópofa helyzetet, mondatot. Valahol majd felhasználom ezeket. Nagyon örülök, hogy ezek a regények, könyvek nem íródtak meg, hogy rajtam kívül senki sem olvasta a fent említett szövegeket. Hiába, még kezdő voltam.
2000 áprilisában Pécsett járt a gyülekezetem érdi ifjúsága, a nagy ifi. Ez a kétnapos húsvéti kirándulás szerfelett emlékezetes volt a (lelki)életemben. Tűkön ülve vártam őket, nagyon jó volt velük lenni, talán életemben először éreztem azt, hogy tartozok valahová. Rengeteget fényképezem, és elhatároztam, könyvet írok az eseményről A fényképezőgép mögül címmel. Tíz-tizenöt oldalig jutottam. A könyvtorzó egyszerre élménybeszámoló és útikönyv, az ifi iránt érzett érzéseim egyik, közvetlen megnyilvánulása. Túlszínezett, humoroskodó, fárasztó, eltúlzott, szófosó és a végletekig unalmas. Ki a francot érdekel ez? - kérdeztem magamban újraolvasás közben, tizenhárom év távlatából. Sőt, tovább megyek: ki a francot érdekelt volna akkor? Ha netán elkészül. Senkit. De hála Isten nem készült el. Kordokumentumnak, naplójegyzetnek megfelelő. E kirándulás irodalmi feldolgozása még várat magára. Mert megírom, azt biztos. A kötet végére irodalmi paródiákat szántam, melyeknek témája természetesen a kirándulás volt. Mai füllel borzasztó rosszak, elfogultak, célt tévesztettek, talán a Arthur C. Clarke-paródia kivételével. Ez még ma is megállná a helyét. A továbbiakban ez következik. Fogadjátok kíméletesen: tizenhárom éves szövegről van szó. 


Arthur C. Clarke: 2000 - Pécsodüsszeia

Mintha az idő síkja megvonaglott, majd újra kisimult volna, amint a csapat felért a tetőre. A televízió-adótorony kétszáz méterrel magasodott föléjük. Tömör vasbeton és millió más alkatrész csodálatosan bonyolult halmaza tartotta az eget felettük.
A látványtól bénán és süketen botorkáltak a liftig. A felvonót tizenkét emberre méretezték. A hetvenöt méteres magasság most fényévnyi távolságnak látszott. Nyomógombok léptek működésbe, relék és kapcsolók szólaltak meg, bonyolult háromdimenziós integrált áramkörök kommunikáltak egymással.
És eljött az idő: az örökkévalóság egy pillanatra zsugorodott össze, amint kiléptek a kilátóerkélyre. Alattuk remegett a horizont, amely - mint örök kör - betöltötte tekintetüket, tudatukat. Messze-messze, a körön túl, új hajnalok, új korszakok készülnek felébredni.
Felsóhajtottak.
Mint a fák közé bekúszó köd, olyan lassan hatolt be értelmükbe a gondolat, hogy végre megérkeztek. Valahol mindenki ide vágyott: ide a menny és föld közé.
A levegő összerezzent. Geometriai igazságok bontakoztak ki előttük. Gének és sejtek fedték fel titkaikat, dimenziók jöttek létre.
Felettük tíz-húsz méterrel nagyteljesítményű tévérelék és antennák küldték üzeneteiket a messzeségbe.
Az idő lassult, majd megdermedt. A végtelen pillanatban átélték a teremtést és az evolúciót. Fizikai és kémiai szabályok falait építették és távol, a horizonton túl meglátták Isten arcát.


Hát ennyi. Talán észre lehetett venni, hogy azt a pillanatot írtam meg Clarke stílusában, amikor a fiatalokkal felmentünk a tévétoronyba. Paródiának azért rossz a szöveg, mert nincs semmi mögöttes jelentése, nem reflektál semmire, a paródiát mint eszközt nem használja semmilyen cél érdekében. Sima utánzásról, A. C. Clarke-utánérzésről van szó, olyannyira, hogy néhány mondatot szinte szó szerint kiloptam a 2001 Űrodüsszeia Göncz Árpád-fordításából. Mégis ez a legvállalhatóbb szövegem azokból az időkből.

Élvezem ezeket a napokat, mert sokat lehet tanulni a régi hibákból, és nagyon jól szórakozok az akkori naivitásomon, sutaságaimon. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése