2013. október 28., hétfő

A késés

A Batthyányi téri állomásra berobogott a metró. Ezen a verőfényes őszi délutánon is minden úgy történt, ahogy általában történni szokott: a peronon kavargó embertömeg felélénkült, a szerelvény megállt, kinyíltak az ajtók, emberek léptek ki a kocsikból, emberek léptek be a kocsikba, figyelem, az ajtók záródnak, a Kossuth tér következik, mondta az utastájékoztató, aztán becsukódtak az ajtók és a szerelvény elindult tovább, a Duna alá. A mozgólépcső feletti óra fél ötöt mutatott ekkor. A következő állomás egy percre van, a hétszáz méter hosszú szakasz végén.
Három perc telt el, míg az első ember gyanút fogott: hol van már a Kossuth tér?! Hamarosan mindenki észrevette, hogy valami nem stimmel: már rég a Keletinél kellene lenniük, de még a Duna alól se értek fel. Talán nem állt meg, és egyszerűen túl mentünk rajta, mondta egy bőrkabátos, idős férfi, virágcsokorral a kezében. A körülötte állók letorkollták: észrevettük volna, higgye el, eddig egy állomáson se mentünk keresztül. Esetleg karbantartás van, és sebességkorlátozást vezettek be, ezért tart ennyi ideig az út, jegyezte meg valaki bátortalanul, mire a többi utas csak legyintett. Mindenki láthatta, hogy a metró teljes sebességgel száguldozik az alagútban, sőt egyre meredekebb pályán zakatolt a föld mélyébe, az utasoknak helyenként olyan érzésük volt, hogy szinte függőlegesen zuhannak a szűk aknában. Az utastájékoztató nem mondott semmit, időnként megreccsentek a hangszórók, de értelmes szöveget nem lehetett hallani. Az emberek tanácstalanok voltak, néhányan bosszankodtak, főleg a késés és a fullasztó hőség miatt. További öt perc elteltével még egy kellemetlenségük támadt: az ablakokon keresztül beáramló erős, csípős kénszag. Kénytelenek voltak felhúzni az ablakokat. Ekkor már jó negyedórája utaztak, a legtöbben beletörődtek a helyzetbe, majd megérkezünk, mikor megérkezünk, mondták és visszatemetkeztek az újságaikba, könyveikbe, mobiljukba.
Egyszerre csak megszólaltak az utastájékoztató hangszórói: a pokol következik.
És valóban: a szerelvény egy tópart mentén kanyargott, melyben víz helyett tűz örvénylett, a lángnyelvek közt – mint holmi fürdőzők a Balatonban - emberek úszkáltak. Láthatólag a kínok kínjai közt szenvedtek. Fejük felett dárdával felfegyverkezett démonok repkedtek: fecskék gyanánt csaptak le egy-egy kárhozottra. A levegő televolt sikolyokkal és irtóztató bűzzel. Egy csinos arcú lány zenét hallgatott az ajtónál, fáradtan figyelte a kinti jelenetet, beletúrt barna hajába, megigazította a fülhallgatóját. Tőle nem messze ült egy borostás fickó, csak egy pillanatra lesett fel a jegyzeteiből, ki az ablakon, majd megnézte óráját, és ismét írni kezdett az ölébe fekvő élénksárga mappába. Egy másik kocsiban egy kalapos asszony követelte, hogy azonnal húzzák fel az ablakokat, mert a kutyája rosszul lesz a bűztől, mégis csak felháborító, hogy ilyen körülmények közt kénytelenek utazni. Amikor közölték vele, hogy minden ablak fel van húzva, alig hitte el, hóna alá kapta kutyáját, úgy gügyögött hozzá. Az utasok többsége azonban észre se vette, hol járnak: nem néztek fel az újságokból, a könyvekből, a mobilokból, sőt egy fiatal pár egyenest végigcsókolózta ezt a szakaszt. Az apja ölében üldögélő kisfiú szájtátva figyelte őket.
Fél percig se tartott a pokolbéli tartózkodás, aztán a pálya ismét felfelé ívelt.
Negyedóra múlva a Kossuth téri állomásra berobogott a metró. Ezen a verőfényes őszi délutánon is minden úgy történt, ahogy általában történni szokott: a peronon kavargó embertömeg felélénkült, a szerelvény megállt, kinyíltak az ajtók, emberek léptek ki a kocsikból, emberek léptek be a kocsikba, figyelem, az ajtók záródnak, a Deák Ferenc tér következik, mondta az utastájékoztató, aztán becsukódtak az ajtók és a szerelvény elindult tovább. A mozgólépcső feletti óra ötöt mutatott ekkor.
Az esetnek nem volt visszhangja. Csak az egyik utas, egy pedagógusból lett kényszervállalkozó tett panaszt a közlekedési vállalatnál a harmincperces késés miatt. A vajszínű ballonkabátjából erős kénszag áradt. A diszpécserek nem tudták mire vélni. Sem a késést, sem a kénszagot.



Smelka – 2013

A kép innen van.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése