2014. január 18., szombat

Mi harminc?!

Mottó: A falnak beszélek?!

Alapítvány. A szomszéd teremtől egy gipszkarton fal választ el minket (egy nagyobb helyiség lett megfelezve), ha a gyerekek cirkuszolnak odaát, halljuk, ha a mi gyerekeink cirkuszolnak ideát, hallják, ha a kollégák fegyelmeznek, halljuk, ha mi fegyelmezünk, nos… hallják. Szóval, nincsenek egymás előtt titkaink nagyon, gyakorlatilag egy zajban élünk, ami a miénk, az az övéké is, és fordítva, de még egyszer sem beszélgettünk a falon keresztül: ha van valami mondanivalónk a kollégáknak, átmegyünk hozzájuk. Ezért is csodálkoztam azon, hogy délután fél három körül, mikor már egyedül voltam a termünkben az egyik gyerekkel, egy kiáltás hallok a falon túlról:
- Sanyi!
- Ez meg milyen új divat – gondolom, erre még nem volt példa. - Hát jó, miért ne beszélnénk így. Végül is kényelmes, csak egy kicsit hangosan kell csinálni.
- Igen! – kiabálom vissza udvariasan.
Erre a következő válasz érkezik:
- Tessék?!
- Igen!! Mondjad, Erzsike, hallom!
- Na jó, akkor ezt megbeszéltük – így Erzsike.
- Micsoda?!
Ekkor egy másik kolléga hangját hallom, ugyancsak a szomszéd teremből:
- És mondd csak, Sanyi, kimész az erdőbe hétvégén?
Erre kitátom a számat, a szemöldököm felkúszik ötven méter magasságba. Nálunk megesik, hogy megfáradunk délutánra egy csöppet, és nem egészen értelmes dolgokat mondunk hazafelé a buszon, de ez már minden határon túlmegy.
- Miért?! – kérdem bődülve. Most már nem csak az akusztika végett kiabálok.
Rövid szünet után jön a válasz:
- Gondoltam, fotózol.
Hátrahőkölök a széken. Ennyire nehéz napjuk nem lehetett!
- Megy a fene az erdőbe – üvöltöm a falnak – sár van és különben sem jó a gépem…
- Rendben, Sanyi, akkor hétfőn hozhatod a fiadat a megszokott időben.
Már épp készülök visszakiabálni, hogy nincs is fiam, és ha lenne, se hoznám ide ezek után, mikor rájövök, hogy ők odaát egy távozó szülőnek kiabálnak a folyosón keresztül, aki történetesen Sándor, hobbija az erdei fotózás.
Elcsendesedek és körbe nézek a termünkben. Az egy szem gyerekem kényelmesen heverészik a kanapén, miközben tele szájjal vigyorog. Most az egyszer azt remélem, hogy ez a mosoly-  szakmailag szólva -  "nem a helyzetnek megfelelő", magyarul nem rajtam röhög a kis csirkefogó
(A történet erősen dramatizált, a neveket - ahol lehetett - megváltoztattam. 



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése