2014. október 24., péntek

Vendel-napi vásár a Kerek Világ Alapítványnál


Megszállottan hajszolom a profizmust. Ha látom valamiről, hogy nem tudom jól csinálni, nem csinálom, mert nincs értelme – ezért se írok verset. És amikor Vendel-napi vásáron a bordal nem úgy szólal meg, mint ahogy azt a Vivat Bacchus énekli, amikor kiállok az emberek elé mint kikiáltó, hallom a saját hangomat, és ez alapján úgy érzem, semmi képességem arra, hogy ízesen, népiesen beszéljek: mert se orgánumom, se hangerőm, se előadókészségem nincs erre, és szöveget is úgy loptam össze az „Így írtok ti” Móricz-paródiáiból, akkor felteszem a kérdést: miért kell olyat csinálnom, amihez nem értek, amit nem tudok profin, száz százalékon csinálni?
Aztán végignézek a vásáron, látom a mosolygó szülőket, ahogy büszkén nézik a táncoló, éneklő, szereplő gyerekeiket, és lassan rájövök arra, hogy ebben az esetben nem a művészi minőség a fontos, hanem az, hogy közösen csináltunk valamit, hogy képességeihez mérten mindenki beleadta magát, mindenki hozott valamit erre a vására. Nem számítanak a hamis hangok, az elfelejtett verssorok, az eltévesztett lépések, mert nálunk nem azért értékes valaki, mert tökéletes. És egyébként sem vagyunk színház, varieté vagy mittudoménmi.
Ezt tanultam múlt pénteken.
(Azért mégsem szeretnék többé kikiáltó lenni, mert nincs több Móricz-paródia, amiből csenni tudnék, múlt héten gyakorlatilag kiloptam Karinthy Frigyes szemeit is.)


(A fotó innen.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése