2014. november 15., szombat

Ruci, ruci, ruci...

Félelmetes érzés nővel teli turkálóban lenni. Az asszonyok mintha egy másik tudatállapotban lennének ekkor, nem látnak, nem hallanak, fellöknek, rám lépnek, gázolnak rajtam, szemükben egyetlen szó villog vörösen: „Ruci!!!” Néha az az érzésem, ha a szívemhez kapnék és összeesnék az üzlet közepén, észre se vennék, legtöbb, amit várhatok tőlük, hogy leráncigálnák rólam a kabátot, mondván, Józsinak jó lesz, esetleg még az is megeshet, hogy összevesznek a kabáton: egyik nő az egyik ujját fogná, a másik a másikat, és így lármáznának felettem. (Egész krisztusi a kép, lásd: köntösömre sorsot vetnek.)
Szóval nyomasztó, félelmetes hely a turkáló, ha tele van nővel. Elképzelem azt az utópisztikus világot, ahol a turkálóba csak férfiak járhatnak.
Mi férfiak fegyelmezettek lennénk, a legmesszebbmenőkig figyelnénk a másikra, egy láda előtt mindig csak egy valaki tartózkodna, kétpercenként mindenki odébb lépne a következőhöz. Ha mégis ketten állnak egy ládánál, roppant előzékenyen menne a válogatás:
- Bocsásson meg, uram, a köztünk lévő empátia és szeretet jegyében megengedi, hogy ön mellé álljak?
- Természetesen, uram, szeretettel és empátiával arra buzdítom, álljon mellém, kívánok önnek sikeres vásárlást, és ha már itt van, megkérném, hogy azt a farmert, ami ott hever pont maga előtt, kezeivel nyújtsa felém!
- Természetesen, kedves vásárlótársam, parancsoljon!
- Csak azért kértem, mert új nadrágra van szükségem, a réginek tönkre ment a slicce. Két napja már csak lecsúszott cipzárral járok mindenhova.
- Ó, mily szörnyű! Ha nem lenne nyitva a slicce, mély empátiám manifesztálódásaként át is ölelném, de így szeretettel arra kérem, tekintsünk el ettől.
- Köszönöm, kedves vásárló- és férfitársam, már az ötlettel is megtisztelt.
Szóval, csend, rend, empátia, egymásra odafigyelés, szeretet – ez lenne ebben a világban, ami már majdnem olyan lenne, mint egy Szomszédok epizód: egy falansztervilág.
Aztán az egyik férfi kezében megakadna egy addig sose látott ruhadarab. Forgatná, nézegetné, de sehogy se tudná, mi az. Odafordulna a mellette állóhoz:
- Bocsásson meg, kedves uram, hogy megzavarom a turkálásban, de reményeim szerint a köztünk lévő odafigyelés és empátia jegyében, megteszi nekem azt, hogy válaszol egy kérdésemre, miszerint, ez ruhadarab, ez… kvázi mi a szar?!
A kérdezett nem tudná:
- Ne haragudjon, kedves férfi- és vásárlótársam, hogy csalódást okozok, amennyiben fingom sincs róla, mi ez.
És mert mi férfiak odafigyelnénk egymásra, minden kéz megállna a turkálásban, minden szem a magasba emelt ruhát nézné, de senki se tudja megmondani, hogy az a rövid, érdekes szabású izé, mi lehet.
Ekkor a pénztárban ülő eladónő törné meg az empatikus, egymásra figyelős csendet:
- Ez egy női ruhadarab, úgy hívják, bolero.
- Óóó! – kiáltanák a férfiak egyszerre és úgy néznének a ruhára, mint a csimpánz a okostelefonra.
- Mindegy – mondaná a férfi – épp jó lesz az uszkáromra, úgyis jönnek a fagyos reggelek.
- Mondja kisasszony, Carmina Burana-t nem árulnak? – kérdezné egy csokornyakkendős, nyugalmazott karmester a sarokban.
A pénztárosnő ekkor eldöntené, hogy a férfi-falanszter végképp megérett a pusztulásra. Megnyomna egy gombot, falba épített titkos ajtók tárulnának fel, melyeken se halló, se látó nők özönlenének be az üzletben, szemükben vörösen villog a szó: Ruci!!
A férfiak felkiáltanának rémületükben, tudják, itt a vég, ők most, kérem, el lesznek taposva, nincs menekvés.
Középkori, véres, tébolyult jelenet: nő-apokalipszis. A férfiak halálhörgéseit elnyomná a hangszórókból harsogó Carmina Burana O Fortuna tétele.

(Smelka Sándor - 2014)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése