2014. november 20., csütörtök

Üdvözöljük a Kék Orion fedélzetén!

Néha olyan jó lenne, ha felülhetnék egy űrhajóra, amit gyerekként találtam ki, hogy aztán messze repülhessek vele.
Ezt gondoltam azon a nyomorult novemberi estén, amikor egy belvárosi bevásárlóközpontban sodortattam magam a tömeggel. Azon napok egyike volt, mikor az ember nagyon messzire szaladna onnan, ahol éppen van. Undok, pofozkodós hangultatban kerülgettem a szembejövőket, vécére is el kellett mennem. Befordultam tehát egy szűk oldalfolyosóra, ami a mellékhelyiséghez vezetett el. Itt már kevesebb volt az ember, kellemesebben is éreztem magam. Egy jobbkanyar után egyáltalán nem is láttam senkit, teljesen egyedül sétálgattam a vécék felé, ahol nem állt se személyzet, se sorstárs, senki. Teljesen kihalt volt minden. Néhány pillanatig tébláboltam az ajtó előtt, majd óvatosan beléptem a mosdóba. Először visszahőköltem, azt gondoltam, eltévesztettem az ajtót, mert bent nem volt se mosdó, se piszoár, se fülke, se semmi. Csak egy valami volt ott, de nem hittem el, hogy ott van. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyermek a karácsonyfa tövében. Örömmel vegyes borzongás futott végig a gerincemen. Egy kék-fehér csíkos ajtóval néztem farkasszemet. Az ajtóra ez volt ráírva:


Kék Orion - Dokkolás

Kék Orion. Ez volt az a képzeletbeli űrhajó, amit gyerekként találtam ki saját magam szórakoztatására.
Közelebb léptem az ajtóhoz. A szűk körablakon keresztül otthonos kék fény szűrődött ki. Lenyomtam a kilincset és beléptem a folyosóra, ami, ha minden igaz (és miért ne lehetne igaz), a saját űrhajómhoz vezet. Egyre gyorsabban lépegettem a döngő fémlemezen. A szemem úgy ragyogott, mint egy gömbdísz azon a bizonyos karácsonyfán. 
A másik ajtót is kék-fehér csíkosra festették, csak azon már nem találtam kilincset. Nem is kellett használnom, az ajtó megnyílott magától. Egy fülkébe kerültem, ami nem volt nagyobb egy teherliftnél. Tudtam, ez a Kék Orion személyzeti dokkja. Mindjárt kinyílik egy újabb ajtó és akkor végre beléphetek a saját űrhajómba.
És tényleg. Egy szisszenéssel szétvált a dokk belső fala és ott állt velem szemben egy fiatal, szőke hajú srác. Mosolya olyan volt, mint egy Kinder csoki reklám. Tudtam, hogy ő Bienstock, az első tisztem.
- Jó estét, parancsnok úr! Üdvözölöm a Kék Orion fedélzetén! Örülünk, hogy most tényleg itt van! 
- Köszönöm. Bienstock!
A kézfogás után diszkréten és türelmesen megvárta, hogy körbenézzek, leplezetlenül megbámuljam az űrhajó belsejét, ami pont olyan volt, mint azt elképzeltem: fehér, drapp borítás, a mennyezetben neonlámpákat mélyesztettek. Kellemes, kék árnyalatú fény áztatott mindent.
- Gyere Mike - mondta Bienstock (Mike volt a nevem az űrhajón) - menjünk fel a parancsnoki hídra!
- Persze... miért ne...
Ahogy elindultunk az űrhajó belsejébe, rögtön kiismertem magam: egy rövidke folyosó, két ajtó és majd eljutunk a lépcsőkig, ami felvezet a dokkszintről a második szintre. Fent újra egy kék fényű folyosóvilág várt, innen nyíltak a személyzeti kabinok és a parancsnoki híd. Bienstock megnyomott pár gombot és híd ajtaja halk szisszenéssel kinyílt, úgy ahogy azt egy űrhajó ajtajától elvárja az ember.
Az első tisztem előre engedett, de a küszöbnél megtorpantam: a hatalmas ablakokat mértani pontossággal vágta félbe a fényes horizont. Életemben először láttam napfelkeltét kétszáz kilométer magasságban.
- Szép látvány, mi?
- Lenyűgöző.
- Hát, akkor foglalj helyet!
Leültünk. A kényelmes parancsnoki székben pihe-puha volt az ülés. Monitorok, klaviatúrák vettek körbe, kijelzők villogtak. Pont olyan volt az egész, mint egy japán kocsi műszerfala a kilencvenes években. 
- Mi a küldetés? - kérdeztem.
- Egy holdbázisra szállítunk élelmet.
- Hol tartunk?
- Föld körüli pályán vagyunk.
- Van valami manőver?
Megvonta a vállát.
- Most nincs tennivaló. Minden automatán van. Stabil orbitális pályán keringünk, csak azok az oldalfúvókák működnek, amik a hossztengelye körül pörgetik a hajót. Tudod, a napsugárzás miatt, hogy szét ne égjen az egyik oldalunk. Más nincs.
- Mikor indulunk holdirányú pályára?
Az első tisztem egy futó pillantást vetett az egyik monitorba.
- Öt óra múlva lesz a megfelelő ablak.
- Öt óra?! Addig mit csinálunk?
- Ellenőrizzük a műszereket, nem nagy munka. Mondhatni elég unalmas.
- Ööö... Igen. Bizonyára.
Hallgattunk. Néztem az alattunk lebegő Földet, a kontinensek partvonalait, az örvénylő légkört.
- Szép, mi? - kérdezte Bienstock. 
- Aha.
- Hamar megunja ám az ember. Ha évek óta ezt látod, már nem annyira érdekes.
Hallgattunk. Néha csipogott egy-egy jelzőműszer, de andalító, megnyugtató duruzsoláson kívül nem volt semmi zaj. Néha meg-megrázták a hajót az oldalfúvókák, ilyenkor a horizont mind jobban oldalra dőlt az ablakokban. 
- A többiek hol vannak?
- Alszanak vagy a kabinjukban pihennek. Útközben alig találkozunk, általában csak akkor, mikor átadjuk a műszakot egymásnak. Csak a fel- és leszállásnál vagyunk itt többen. Az út közbeni feladatokat mindenki meg tudja csinálni, a rádiózástól kezdve a kisebb pályamódosításokig bármit.
- Aha. És olyan nem fordul elő, hogy szerelmek szövődnek a hajón, és felfüggesztem a szerelmespárt, mert nem tudnak a feladatra koncentrálni?
Bienstock csodálkozva nézett rám.
- Nem. Párkapcsolatban élünk mindannyian, nem mondom, hogy nincsenek flörtök, de ilyesmi még nem veszélyeztette a repülés biztonságát.
Hallgattunk.
- És olyan van - kérdem - hogy űrkalózok támadnak meg minket, mi hősiesen ellenállunk, de ők mégis elfoglalják a hajót és engem mint parancsnokot bezárnak egy raktárba, ahonnan nagyon ravaszul kiszökök és váratlan ellentámadásba lendülök, lefegyverzem az összes kalózt, kiszabadítalak titeket és a kalózokat átadjuk a hatóságoknak?
Most már úgy nézett rám, mint egy bolondra.
- Nincsenek az űrben kalózok. Demilitarizált terület. Nem is tartunk fegyvert a hajón.
- Aha. Semmi izgalmas nem történik itt?!
- Mire gondolsz, Mike?
- Teszem azt meteortalálat ér minket, vészhelyzet alakul ki, bármikor felrobbanhat az űrhajó, én mint parancsnok elrendelem az evakuálást, rohanunk a mentőkapszulák felé, de kiderül, hogy Sallynek, a rádiós lánynak lent maradt az apja fényképe a kabinjában. Már rohanna vissza, de én határozott parancsnoki hangon megtiltom ezt neki, elrendelem, hogy folytassa az útját a mentőkabinhoz, ezután belevetem magam a bármikor felrobbanni kész űrhajó folyosólabirintusába. Amíg visszaérek, ti fent vártok a kapszulában, már-már parancsot adsz a leválásra, mert feszült a helyzet, de végül is megvártok. Lihegve esek be hozzátok, izzadt vagyok és szép, a vérző kezemben tartom a fényképet, amit Sally azonnal magához ölel. Sír. Lépjünk innen, kiáltom, és megkezdjük a leválást a Kék Orionról. Éppen hogy elérjük azt a távolságot, amikor biztonságban vagyunk, mikor alattunk atomjaira robban az űrhajónk. A tűzcsóva fénye megvilágítja a kabinunkat, szinte nappali fény támad, és ebben az ezerszínű, lobogó fényben Sally hozzám hajol és szenvedélyesen megcsókol. Ilyen sincs?!
Az első tisztem kerek szemmel nézett rám, majd jóízű nevetésbe kezdett:
- Hú, öregem, neked írónak kéne menned, nem űrhajósnak. Ami meteorokat illeti, nagyon ritkák a találatok. Évente kétezer járat közlekedik a Hold és Föld között, a legutóbbi meteortalálat három éve történt: egy személyűrhajót talált el egy golflabda méretű kő, akkor is csak egy szektort kellett lezárni. Biztonságos az űrhajózás. A Kék Orion mentőkabinjait egyszer sem kellett használni. Húszéves hajó esetében, nem rossz.
- Akkor mit csináltok az út alatt?
- Semmit. Vagy amit már mondtam: figyelemmel kísérjük a műszereket. Alszunk, eszünk, néha váltunk pár szót, Illetve...
- Illetve?
- Illetve olvasunk.
- Mit?
- Hangoskönyvet. A központi számítógép memóriájában rengeteg hanganyag van. Ha nagyon unatkozunk, bekapcsolunk egy-egyet. Akarod, hogy hallgassunk valamit?
- Miért ne?! Melyik a kedvenced?
- Alexander kapitány kalandjai. Űrhajós történetek vannak benne: űrkalózok, meteortalálatok meg mindenféle izgalmas dolog.
Bekapcsolta. Hallgattuk. Néha meg-megrándult az űrhajó: az oldalfúvókák fordították a Kék Oriont a tengelye körül. A hangszórókból Alexander kapitány történetei szóltak: kalózok támadják meg a hajót, a kapitányt bezárják egy raktárba, ahonnan kiszökik és...
A műszerekre néztem: még öt óra, és beindíthatjuk a hatóműveket, hogy holdirányú pályán legyünk.
Még öt átkozott, hosszú, unalmas óra.

(Smelka Sándor)
  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése