2014. november 1., szombat

Vigye haza az anyósomat!

Apám anyukájával és anyósával (bal oldalon)
Az alábbi történettel két emberre is emlékezem: apámra és nagyanyámra, a vőre és az anyósra. Tudni kell róluk, hogy legendásan szerették egymást és nagyokat alakítottak együtt.
A történetünk 1995-ben játszódik, apám halála előtt néhány hónappal. Mama akkor még Meszesen lakott. Húsvéti szünet volt. Anyukám akkortájt barátkozott össze egy debreceni testvérnővel a gyülekezetünkben. Egyéves levelezés után elhatározták, hogy a testvérnő meg a lánya leutazik hozzánk a szünetbe. Azt is megbeszélték, hogy kimegyünk eléjük a vonatra.
A tárgynap délutánján anya, öcsém és én el is indultunk a városba, a vonat elé. Apám egyedül maradt otthon. Nem sokáig. Történt ugyanis, hogy anya barátnője és a lánya elért egy korábbi csatlakozást Pesten, és így két órával korábban érkeztek meg Pécsre, ahol persze nem fogadta őket senki. Nem estek kétségbe, a levélcím alapján tudták, hol lakunk, taxiba vágták magukat, bemondták a címet és megérkeztek a mit sem sejtő apámhoz, aki persze tudott róluk, de nem ismerte őket (nem járt gyülekezetbe), és álmában se gondolta volna, hogy neki kell majd fogadni a vendégeinket.
Apám nem volt elveszett ember, a jég hátán is megélt, országos haverja volt mindenkinek, de most pánikba esett. Nem tudott mit kezdeni a váratlan és nagyjából ismeretlen vendégekkel, akik nők voltak, ráadásul „hívők” – fura emberek – ki tudja, miről lehet velük beszélni, miről nem, meg egyáltalán. Apám mindig is meg volt illetődve anyukám hívő „testvéreitől”. Nem az ő világa volt az a közeg.
Nagy kínban volt tehát: mi anyuval a városban csatangoltunk, a vasútállomás felé tartottunk, mobil akkor még nem létezett, telefonálni nem tudott. De hamar feltalálta magát.
- Azonnal jövök - mondta a félszeg vendégeinknek és fogta magát, elment mamáért Meszesre. Ez két buszt jelent és átszállástól függően félóra időtartamot. Csak oda. Addig a testvérnő meg a lánya a kanapénkon ücsörögtek. Egyedül. Az utazótáskáik a nappalink szőnyegén heverek.
Mikor apa megérkezett a Korvin Ottó utcába, rátenyerelt a kaputelefonra. A mamám szerint a következő párbeszéd zajlott le közte és apám között:
Apa: (zaklatottan, köszönés helyett, egy levegőre) Gyorsan jöjjön, anyu, megérkeztek a vendégek, korábban jöttek, Piri sehol, ők meg itt vannak. Jöjjön gyorsan!!
Mama: Öcsi, te vagy az? Nem jössz fel?
Apa: Dehogy megyek. Itt lent megvárom. Siessen!
Mama: De még át kell öltöznöm.
Apa: Nem baj, itt megvárom. Siessen!
Miután a nagy rohanásban kifulladt, rágyújtott. Mama pedig sietett. Öt perc múlva már egy buszon ültek.
- Legalább megkínáltad őket valamivel?
- Eszembe se jutott… Rohantam magáért.
A Budai Vámnál leszálltak a buszról.
- Mikor jön a 43-as? – kérdezte mama.
- Tudja a fene! – mondta apám, és mint a Belmondo a filmekben, lazán leintett egy taxit. (Itt most képzeljük el apámat dohány szagú bőrdzsekiben, lógó cigivel a szájában, harcsabajusszal, szélben lobogó, bozontos, Che Guevarai hajzattal.)
Betuszkolta mamát a taxi hátsó ülésére, ő maga beült előre, bemondta a címet és robogtak fel Újhegyre. A Sörkert nevű hírhedt, ikonikus közintézmény felé közeledve apám rájött, hogy nagyon szomjas lett. Erre a nagy ijedtségre feltétlen inni kell. A kocsma előtt leállította a taxit, kipattant a kocsiból. Természetesen a mamám is ki akart kecmeregni a hátsó ülésről.
- Anyu maradjon, ki ne szálljon!
- Ezt a kétszáz métert meg tudom tenni gyalog is…
Apám ezt már nem hallotta, mert átsietett a vezető oldalára, a lehúzott ablakon keresztül átadott némi készpénzt a sofőrnek a következő utasítással:
- Vigye haza az anyósomat!
És ezzel a lendülettel rávágta mamára a már kinyitott hátsó ajtót. A mondat pedig szállóigévé vált a családban. Hányszor emlegettük fel röhögve, még jócskán apám halála után is ezt a történetet, ezt a mondatot: Vigye haza az anyósomat!
Ma már egyikőjük sincsen köztünk, nagyon hiányoznak mindketten.

Apa nem volt mintaapa, még véletlenül se hasonlított a gyülekezetbe járó apukákhoz, akik megtértek voltak, jól fésültek és frissen borotváltak. Ma már azt mondom, jó volt ez így, az ilyen történetekért nagyon örülök, hogy apám olyan volt, mint amilyen: neki – és a többi rokonaimnak - köszönhetően öcsém és én egy Fellini-filmben nőttünk fel: lármás, vérbő, mediterrán volt a gyermekkorunk. Apámnak köszönhetem azt is, hogy elképesztő erővel vonzódok Hrabalhoz, Rejtő Jenőhöz, Fellinihez és minden olyan íróhoz, művészhez, akik nagy-nagy szeretettel, empátiával ábrázolják a tökéletlen, csetlő-botló, gyarló embert.

Úgy, ahogy most én tettem apámmal.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése