2015. június 30., kedd

Borkóstoló


 Először is leszögezném, hogy a pedagógusnapi kiránduláson történtekről nem én tehetek, áldozat vagyok, kérem, úgy is mondhatnám, mások vittek rossz utakra engem.
Az egész még a pincében kezdődött, ahová teljesen gyanútlanul borkóstolni mentünk le. Mi naiv munkatársak azt képzeltük, pár korty, egy-két - maximum három - bor, aztán mehetünk tovább a játszótérre, ahol vidám közösségépítő játékokat játszhatunk. Akkor még nem sejtettük, hogy ez, mármint a közösségépítés, technikai okok miatt elmarad, illetve egész más formában, eléggé alternatív módon valósul meg. Tehát, lent a pincében azt vettük észre, hogy egyik teremből megyünk át a másikba, egyik hordó nyílott a másik után, sorra töltik újra a poharainkat, aztán azzal folytatódott, hogy a kolléganők koccintás ürügye alatt egyszerűen csak áttöltötték borukat a poharamba.
Mit tehettem volna? Megittam.
A bor ugyanis szent, szakrális ital, nem sörről vagy kóláról beszélünk itt, kérem, a bort nem töltjük vissza, nem löttyintjük ki, nem herdáljuk el. Megisszuk. A katasztrófa meglepően kevés idő leforgása alatt következett be. Úgy éreztem, mintha egy meteorológiai léggömbre kötöttek volna rá: emelkedtem, emelkedtem és meg sem álltam hozzávetőlegesen hétezer méter magasságig. Tíz perc alatt. A többiek sehol, eltűnt minden és mindenki, lélekben nem voltam ott, ahol a két lábammal állni próbáltam. A pincéből kiérve kilobbant a fejem felett egy képzeletbeli ejtőernyő, amivel visszaereszkedhettem a földre. Tudtam, hogy ez az ereszkedés hosszú órákba fog telni.
Nehéz órák voltak ezek, hisz tulajdonképpen az utolsó emlékem az volt, hogy ezt mondja a helyi polgármester: jó napot kívánok, köszöntöm önöket a pincénkben, megkérem azt, aki utoljára jött be, csukja be az ajtót. Ezután sötétség. Aztán már csak arra emlékszem, hogy ülünk egy napfényes pizzériában, és egy forrónacis felszolgálólány jön felém. Azt kérdi tőlem: szia, hozhatok egy kávét?
Hozhatott.
A két időpont között minden erőmmel azon voltam, hogy mutassam: józan vagyok. Még egy kötélcsúszdára is felültem, hogy demonstráljam, nem esek le róla, minden rendben, semmi bajom, egyensúlyérzékem egyenest kiváló. Ámbár, hogy hogyan jutottunk el a játszótérre, azt nem tudtam volna megmondani akkor sem, ha bezárnak egy sötétzárkába, ahonnan addig nem engednek ki, amíg meg nem írok egy pedagógus portfóliót, tantervvel, önértékeléssel együtt.
Nem tudom, ki hogy van vele, de nagyon nehéz megjátszani azt, hogy az ember nincs berúgva, amikor tényleg be van rúgva. Azért van pár fogás, pár trükk, amit be lehet vetni, ezeket én is megpróbáltam. Moldova György írt ilyesmiket lányainak. Ezennel én is megosztok néhány tanácsot jövőbeli gyermekeimmel:
- Mozogj lassan, megfontoltan, semmi hirtelen mozdulat, minden legyen kontrol alatt.
- Állj oda egy részegebb kolléga mellé, így nem tűnsz annyira elázottnak.
- Fel a napszemüveget, baseballsapkát, remekül takarja a szemedet, azt a bizonyos kaméleon tekintetet, és remekül összetartja az épp szétfolyni készülő arcvonásaidat.
- Fogj mindent a melegre, a fáradságra, kétpercenként mondj ilyeneket: de keveset aludtam, de meleg van itt stb. (Figyelj az artikulációra!)
- A legfontosabb: semmi érzelmi kitörés, semmi kitárulkozás, semmi ölelkezés, senkivel. Még ha nagyon-nagyon szeretnéd, akkor se! Továbbá senkinek se mondj olyanokat, hogy te vagy a kedvencem, annyira bírlak, szeretlek. Főként ne rikkantsd azt: alapítvány, imádlak! Mert ebből aztán mindenki tudni fogja, hogy nem vagy józan.
Épp most nézegetem a kirándulásunkról készült fényképeket. Néhány fotón feltűnik egy kutya. Tényleg ott volt velünk? Ha így áll a helyzet, annak csak örülök, mert már bevallhatom, én végig azt hittem, hogy azt a körülöttünk csavargó németjuhászt csak én látom, senki más.

(A kép természetesen illusztráció, nem mertem az eredeti fotókból válogatni.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése