2016. április 3., vasárnap

A Lili kisasszony

A Mecseken mandula virágzott, a kávéházakban újságírók körmölgettek, a belvárosi udvarok porában macskák hempergőztek és az egyik villamost egy csinos nő vezette Pécs utcácskáin, egy szőke hajú, barna szemű szépség, egy hamvas, ártatlan lány, egy igazi Mary Pickford!
Eleinte kalauzként dolgozott a vállalatnál, és hogy lett villamosvezető, senki sem tudta biztosan. Azt rebesgették, hogy az apja városi tanácsnok - dúsgazdag ember - valahogy kifúrta lányának ezt az állást. Mindegy is hogy történt, némelyek még azt is felháborítónak tartották, hogy egy nő villamost irányít. Mi lesz ebből - dohogtak - még a végén automobilokat is vezetnek majd a nők, na, az lesz majd a cudar világ!
De a város férfilakosságának többsége szívesen látta azt, hogy január óta nő vezeti az egyik villamost. Ehhez a társasághoz tartozott Juhász Lajos is, a fiatal újságíró, aki tetemes időt töltött azzal naponta, hogy bámulja a csodát: a Mary Pickford vezette villamost. Szinte kívülről ismerte a menetrendet. Amikor a lány a Főpályaudvar-Széchenyi tér vonalon dolgozott, akkor ő a Vadászkürt kávéház kirakatában ücsörögött órákat. Amikor szerelme a Hadapródiskola-Balokány közt ingázott, ő a színház melletti Oázis kávázóba vetette be magát. Nem sok cikket írt ezekben a napokban. Már csak azért sem, mert igen sűrűn előfordult az, hogy csak azért szállt fel a villamosra, mert a szőke szépség vezette, noha egyáltalán nem arra akart menni, amerre a villamos, úgyhogy sokszor kapta magát azon, hogy egy-egy ilyen út után tanácstalanul téblábolt valahol a külvárosban, a végállomások környékén.
Közeledni azonban nem közeledett a nő felé, mert félt a kalauztól. Tudniillik egyszer megpróbálta megszólítani a lányt, de a kalauz, egy hatalmas asszony, egy amazontermészetű matróna, fölé magasodott és nagyon durván felhívta a figyelmét arra, hogy a villamosvezetővel menet közben beszélgetni tilos, és ha valamit kérdezni méltóztatik, azt tőle kérdezze meg, ne zaklassa a vezetőt, mert kénytelen lesz testi erőszakhoz folyamodni, és lehajítani a járműről. Ez az egész helyzet: a kalauznő, a stílus annyira, de annyira megrémítette, hogy még egyszer nem mert próbálkozni semmivel. Így tehát még a nevét se tudta szerelmének.
Egyik nap a Vadászkürtben ücsörgött és figyelte, ahogy a villamos – a lánnyal együtt – feltűnik a Rákóczi úton, nagy csikorgással befordul az utcasarkon, majd megáll a Majláth téri megállóban. Ott egy kicsit időzik, amíg fel-le szállnak az emberek. Ekkor csilingel, elindul és eltűnik az Irgalmasok utcájában.
Amikor mindez már harmadszor is megtörtént aznap, Lajos felsóhajtott:
– Istenem, csak a nevét tudnám legalább. Zoltán – szólt az épp arra siető főpincérnek – maga biztos tudja, hogy hívják.
– Nem, kérem. Nem tudom, Juhász úr.
Ekkor egy szomszéd asztalhoz szólt át:
– Doktor úr, maga sem tudja véletlenül, hogy hívják azt a csinos villamosvezető lányt?
Dr. Telegdy – egy nyugalmazott főorvos – az újságja mögül dörmögött:
– Nem tudom, Lajoskám. Nem írja az újság. Bár nem meglepő, a mai újságokban semmi sincs már.
– Esetleg tud valakit, aki ismeri?
Az öreg főorvost nem lehetett eltéríteni a témájától:
– Na persze, ha az újságírók újságot írnának, nem csak villamosok után leskelődnének, minden más lenne itt, kérem.
Lajos megérezte, hogy itt most nem megy semmire, ezért egy másik asztalhoz kiabált át:
– Gyuri bátyám, szerinted hogy hívják?
Balázsfy György épp egy tárcát írt nagy buzgalommal, fel se nézett a papírból, úgy válaszolt:
– Nem tudom, Lalus, nem tudom.
– Arca olyan Izidórás, nem, Gyuri bátyám?
– Az már igaz, Laluskám!
– Viszont a haja színe olyan Leonórás.
– Az már igaz, Laluskám!
– De lehet, hogy csak simán Anna.
Balázsfy felnézett a tárcájából:
– Figyelj ide, öcsém, kérdezd meg valamelyik kollégáját, ők biztos tudják.
Lajos visszagondolt a kalauznőre, és elsápadt.
– Nem lehet, Gyuri bátyám, félek tőlük. Két hete a kalauza le akart hajítani a villamosról.
Balázsfy lassú, szertartásos mozdulatokkal szivarra gyújtott:
– Keress egy szelídebb kollégát – mondta, miközben kifújta a füstöt.
Lajos így is tett. Még aznap felsétált a Király utcába és felszállt az egyik villamosra, ami épp a Színház téri kitérőben várakozott. Ennek a járműnek a kalauza egy csendes, hamvas, kisleány volt, szinte még gyermek, aki nem tette szóvá azt, hogy Lajos kvaterkázni kezdett a vezetővel.
– Bocsásson meg egy pillanatra – mondta a szikár, beesett arcú öregnek.
– Tessék parancsolni!
– Kérem, nem teszik tudni, hogy hívják azt a csinos kolléganőjét, abban a szembejövő villamosban?
A vezetőnek felcsillantak a szemei, kihúzta magát:
– Dehogynem, kérem – mondta, miközben megpödörte ősz bajuszát – azt a csinos nőt bizony Irénnek hívják.
Lajos jól megnézte a közeledő villamoson ülő szerelmét, aki épp akkor kezdett el fékezni, a kitérő miatt.
– Irénnek?! Biztos? Nem lehet, hogy Eleonóra vagy Gabriella?
– Nem kérem, Irénnek hívják, az már szent. Ugye milyen csinos? Szerintem, uram, ő a kalauzok virága.
Lajosnak meg kellett kapaszkodnia, mert megszédült.
– És a másik kolléganőjét, aki vezet, őt hogy hívják?
– Ja, azt a süldő leányt? Őt kérem, Lili kisasszonynak hívják. – mondta az öreg, miközben elindította a villamost. Innentől kezdve hangosabban beszélt: – De még ő sem ér fel az én Irénemmel, a kalauzok gyöngyével, mert az én Irénem…
Lajos – mint egy westernfilm hőse – leugrott a már mozgó kocsiról. Még ezt sem tette szóvá a kalauzlány. Megvolt tehát a név: Lili kisasszony! A többi nem érdekelte.
Ezek után úgy teltek a napok, hogy Lajos órák hosszat ücsörgött kávéházi asztal mellett és ötpercenként ezt sóhajtozta:
– Lili kisasszony!
Amikor szerelme elvillamosozott a kirakat előtt, akkor fel-feltette ezt a költői kérdést is:
– Mit csináljak, mit csináljak?
– Adj neki szerenádot – mondta egy ilyen alkalommal Balázsfy György.
– De kérlek, ahhoz kéne minimum egy balkon, nemde?
– Az már igaz.
– A balkonoz meg egy cím, és én nem tudom a címét.
– Az már igaz – mondta Balázsfy. – De tudod, mit mondok neked, fiam? Újságíró vagy, nem?!
– De, Gyuri bátyám, az vagyok.
– Akkor nyomozd ki, hol lakik. Ez ennyire egyszerű.
– Csakhogy én csapnivaló újságíró vagyok, Gyuri bátyám.
– Az már igaz – mondta szórakozottan az öreg és egy húzásra felhajtotta a konyakját.
Lajos ezt a megjegyzést meg sem hallotta, rögvest intett a cigányoknak.
– Páráncsoljon, Láli úr!
– Figyelj ide, Kázmérkám, szerenádot kéne adni.
– Melyik áblák álá álljunk be, Láli úr?
– Semelyik ablak alá. Leginkább egy villamos-végállomásra kéne beállnunk.
– Villámos-vígállomáshoz?! Há olyán messzi lákik nágyságá, hogy villámossál megyünk?
– Nem. Ő vezeti a villamost.
A prímás barna szemében huncut fények csillantak fel, egyből tudta már, kinek lesz a muzsika. A tárgyalás így is elég hosszúra sikeredett. Lajos arra gondolt, hogy menjenek a Hadapródiskolához, Kázmér csak a fejét csóválta, hogy ő oda bizony nem megy, mert ott nagyon sok katona van egy rakáson, mind kardot visel az oldalán, ezenkívül igen kemény a csizmájuk. Tisztességes cigány nem lármázik a laktanyánál éjnek idején.
– Akkor menjünk az Indóházhoz.
A prímás szerint ez se jó ötlet, mert az nem az ő területük, ott a Keteráj cigányai zenélnek.
– Territórium ván, Láli úr, kírem – tette hozzá Kázmér.
– Akkor menjük a Balokányhoz. Ott húzhatjuk kedvünkre.
A prímás ezzel messzemenőkig egyetértett, persze hogy mehetnének a Balokányhoz is, miért ne mehetnének, és ott aztán húzhatnák kedvükre, se katona, se cigány, csak hát ott meg alszanak a porcelángyár munkásai, és ha éjszaka felcincogják őket, abban nem lesz köszönet. Lajos erre már türelmetlen lett. Rácsapott az asztalra.
– Ugyan már, Kázmér, mi dolgunk velük, csak néhány nótáról lenne szó, a munkások még örülhetnének is, hogy végre hallgathatnak valami belvárosi zenét.
– Nem miáttám ván ez, Láli úr – mondta Kázmér – tetszik tudni, a brácsás meg pikolós nagyon fílős.
– Akkor őket nem visszük el – vetette fel Lajos, de a cigány szerint Lili kisasszony csórónak gondolja majd Lali urat, ha egy szál prímással áll elébe, brácsás meg pikolós nélkül.
– De hát, ha félnek!
– Láli úr, ván ám erre orvosság.
– Mi lenne az?!
– Egy kis pínz, tetszik tudni, egy nágyon kicsi pínzecske – mondta Kázmér.
Persze csak előrelátásból kérnének több pénzt, mert ha netalántán a pikulásnak beverik a pofáját a Balokánynál, akkor hogyan tud majd pikulázni? Mit fognak enni a rajkók, ha ő nem fúj? Ez igen logikusnak hangzott.
– Mégis mennyi pénzre gondoltak, Kázmérkám?
– Hát, úgy a duplájárá a szokásosnák.
– Duplájára?! Kázmér, hát tudja maga, milyen csinos nőnek fognak muzsikálni, ez szinte megtiszteltetés maguknak!
– Hiábá, Láli úr, ilyen ázs ílet: csinos nő, csinos összeg.
Megegyeztek. Aznap már el se engedte maga mellől a cigányokat. Hogy ne süljön fel este, egész délután próbát tartott velük, miközben az egyik konyakot rendelte a másik után, lámpaláz ellen.
Csendes este volt a Balokánynál. A Zsolnay-gyárban befejezték a munkát, a magas kémények némán őrködtek a munkástelep apró házacskái és a gyárudvar vázái, szobrai felett. A földszintes munkáslakások egyikében jól hallhatóan gyereket neveltek. A fürdő zárva tartott, még két hónap volt a szezonkezdésig, halkan susogtak a jegenyefák, a tóban békák kuruttyoltak. A fürdőn túl egy tehervonat zakatolt végig a töltésen.
Lajos – kellemes szalonspiccben – lecövekelt a háromtagú cigányzenekarral a villamosmegállóban, megkapaszkodott a megállót jelző rácsos oszlopban és várta szíve hölgyét, villamosával, kalauzával együtt.
Háromnegyed kilenc után tűntek fel a villamos fényei a Karády fogadónál. A jármű lassan araszolgatott a Balokány felé. Lajos izgett-mozgott, izgatottan köszörülte a torkát, a pikolós nyálazta a nádat, a prímás és a brácsás buzgón gyantázta a vonót. A villamos ráérősen poroszkált, ringott a síneken, és röpke öt perc elteltével az ütköző végre nekiért a baknak.
– Zsolnay gyár! – kiáltotta a kalauz.
Ketten szálltak le a végállomáson, egy munkásember meg egy pap. A két nőből álló személyzet egyedül maradt a járművön.
Ekkor indult meg a szerenád:
– Jaj, de szép kék szeme van magának – kezdte énekelni Lajos, miközben elindult a villamos felé. A zenekar követte őt: az énekét is, a lépéseit is. A kalauznő, aki leginkább egy díjbirkózónő és egy őrmester gyereke lehetett volna, már várta őket az ajtóban:
– Mi tetszik?! – kérdezte szigorúan.
– Nincs ilyen a világon senki másnak – válaszolta Lajos.
– Tessék jegyet venni! – mondta a kalauznő.
– Naaaaaaappal is álmodon mosolyával - bömbölte erre Lajos.
– Meddig utazik?!
– Este meg azt húzatom a cigá... – A fiatal újságíró ekkor elbotlott a lépcsőn, és hogy ne essen orra, vaktában keresett valamiféle kapaszkodót. Egyik kezével a kalauz táskáját sikerült megragadnia, a másikkal a szoknyájába markolt bele. Szerencsére egyik sem maradt Lajos kezében, pár pillanattal később arra eszmélt, hogy a padlón fekszik az elképedt kalauznő lábai előtt.
– Ne tessék minket inzultálni!
– Ó, Lili kisasszony! – nyögte Lajos és udvariasan átkarolta a kalauznő vastag lábait.
Ekkor szép nagy ívben lerepült a villamosról, ha a pikolós meg nem fogja, hanyatt vágódik a porban.
– Mi, kérem, nem viszünk részegeket sem aktív cigányzenekart – hangzott felülről a kalauzi dorgálás - Ez nem kocsma, kérem, nem a Ráth-kert sem a Tettye.
Ekkor lépett ki Lili kisasszony a vezetőállásból, a félhomály ellenére is látni lehetett, hogy fülig el volt pirulva.
– Ezt a skandalumot – suttogta Irénnek.
– Lili kisasszony! – kiáltotta Lajos, miközben porolta le magát. – Várjon egy kicsit…
– Gyerünk, drágám, induljunk el visszafele. Most azonnal! Ezek részegek! – mondta erre a kalauznő.
Lili kisasszony aggódni kezdett:
– Még öt perc van az indulásig, Irén.
– Nem baj, ha jön még valaki, legfeljebb utolér majd minket a Karádynál.
Ezzel visszaakasztották az ajtórácsot és villámgyorsan átsuhantak a járművön a másik vezetőállás felé. Lajosék lentről követték őket, a másik ajtón próbáltak meg felszállni, de ott is a kalauznővel találták magukat szembe.
– Ittas állapotban, hangszeren játszva tilos felszállni a villamosra! Megértették?!
Lajos nem adta fel:
– Húzzátok, Kázmér! Lili kisasszony, egy pillanatra!
Mire a cigányzenekar újra rendezte a sorait és rázendített, a villamos már el is indult vissza a város felé. Már öt méterre járt, mikor a kalauznő még kiordított a hoppon maradt társaságnak:
– Brigantik!
A kiáltás dühösen visszhangzott a csónakázótó sötét tükrén.
Lajos megtörten állt a zenekar gyűrűjében. A zenészek nem először láttak ilyet, tudták, hogy ilyenkor egy kis időt kell adni a pórul járt férfinak, mielőtt rátérhetnek a kényes témára:
– Ugye megkápjuk a pínzt, Láli úr? – kérdezte pontosan három perc múlva Kázmér. - Mert hát csák fílig játszottuk el á nótát.
Lajos megnyugtatta a prímást, hogy megkapják a pénz, de a csak a felét a kialkudottnak, mert fél nótáért fél pénz jár.
– Láli úr, hát á pikolós pofájá?!
Lajos odaállt Kázmér elé.
– Beverték a pofáját?! Nem verték be!
Ekkor a brácsás azzal állt elő, hogy őt egyenest megharapta a kalauznő.
– Béluska, Béluska – mondta Lajos szelíden - hát hogy haraphatta volna meg, mikor a közelébe se járt annak a bestiának?!
– Ná, jó, jó, Láli úr, de megháráphátott volna.
Lajos nagyot sóhajtva felnézett a vidám, csillagos égre.
– Tudják, mit? Jöjjenek, itt a Karádyban meghívom magukat valamire.
– Köszönjük, álássán!
A cigányok szerették a tavaszt, mert sok ember meghülyül ilyenkor a szerelem miatt. Tudták, ez az éjszaka is hosszú lesz, korán sincs vége, még sok minden csurran-cseppen nekik. Főleg csurran.
Igazuk volt. A Karádyból nagyon hamar tovább mentek, igaz csak félig önszántukból, egy kis dulakodás után. Beültek még a Fehér Farkasba, majd miután végiggajdolták a Király utcát, hajnalra a Fehér Elefántban kötöttek ki, ott lármáztak, egészen addig, míg Lajost meg nem ihlette a hely, és eszébe nem jutott az a történet, hogy Jávor Pál egyszer felmászott a Fehér Elefánt cégérére, az épület sarkán álló elefántszoborra, hogy azt virtusból meglovagolja. Azt gondolta Lajos, ezt ő is megcsinálja.
A vendéglőt épp abban az időben tatarozták, a homlokzat be volt állványozva, ráadásul egy létrát is találtak valahol. Így a cigánybanda segítségével Lajos felmászott az öt méter magasan álló szoborra. Kényelmesen elhelyezkedett az elefánt széles hátán és mindjárt a fejébe is vette, hogy ott marad egészen reggelig, hogy amikor Lili kisasszony elhajt alatta a villamossal – Balokány irányába – integessen neki. Hogy teljen az idő, a cigányzenekar lelkes kíséretével énekelni kezdett:
– Jó estét kívánok, megjöttek az afrikai huszárok. Jöttek, láttak, győztek, villamoson nőztek… Jó estét kívánok…
Koncertnek és az elefántlovaglásnak egy arra járó rendőr vetett véget:
– Mit csinál ott fent, jó ember?!
Lajos kihúzta magát az elefánton és a részeg emberek önérzetességével válaszolt:
– Én kérem, szerenádok adok a kedvesemnek.
– Már megbocsásson, de hol a kedvese?!
– Majd jön a villamossal, kérem.
– Addig szeretne a homlokzat része lenni?! Az első villamos csak két óra múlva fog jönni.
– Mit bánom én, megvárom. Az igazi szerelem, az tud várni, kérem. Egy úriember villamosra is, nőre is tud várni, kérem.
A rendőrnek elfogyott a türelme:
– Na, idefigyeljen, Pécs Szabad Királyi Város nevében felszólítom, hogy hagyja el az elefántjellegű objektumot!
– Nem. Nem és nem! Majd, ha elhajt alattam a szerelmem a villamossal, és integettem neki, akkor, talán, utána…
– Jöjjön le azonnal! Különben megbírságolom. Egyébként se maradhat ott, mert eltereli a villamosvezetők figyelmét. Így összeakadhat a bajsza a kalauzokkal!
Lajosnak részegen se volt kedve összeakasztani a bajszát a rémes kalauznő bajszával, ezért duzzogva mászott le a szoborról:
– Bezzeg a Jávor Pál! Az itt ülhetett három napig is…

Egy hónap telt el az esett óta. Lajos ez idő alatt meghúzta magát, a kávéházak ablakaiból figyelte csak a lányt, nem mert a szeme elé kerülni, nagyon szégyellte a balokányi affért. Terve se volt rá, hogy tudná megszerettetni magát Lili kisasszonnyal.
Egyik este ellátogatott az Apolló moziba. Aznap egy romantikus filmet adtak, amibe úgy ismerkedtek meg a szerelmesek, hogy a nő elgázolta a férfit egy automobillal. Szerelem volt első látásra, még akkor is, ha a férfinak egy kicsit vérzett a könyöke. Szeget ütött Lajos fejébe a gondolat: ha ez működik automobillal, miért ne működhetne villamossal is.
Szépreményű álmodozásba kezdett: kiáll majd a Majláth téri megállóba, és egyszerűen elütteti magát Lili kisasszonnyal. Persze módjával, ügyesen csinálva, mert mártír azért nem akart lenni, lehetőleg sérülés nélkül kellene ezt megoldani. Egy látványos esés kéne, elterülni a villamos mellett, még véletlenül se alatta, és akkor – mint a filmben – Lili kisasszony könnyekbe törve ráomlik, sírni fog és felgyullad szemében a szerelem szikrája. Így ismerkednek majd meg. Aztán Lili kisasszony naponta látogatja majd a kórházban, és az életük egy vágányra tér idővel, majd közösen belevillamosoznak a Jakab-hegyi naplementébe.
Na, ez volt a bohókás éjszakai terv, mozi után. Lajos másnap elhatározta, hogy megvalósítja.
Megállt a Majláth téri megállótól néhány lépésre, ott, ahol még viszonylag lassú az elinduló villamos. Kezében újságot tartott. A várakozás alatt Balázsfy György frissen megjelent tárcáját olvasta, ami arról szólt, hogy 2016-ban már földalatti fog járni Pécsett, ami kelet-nyugati irányban szeli át a várost. Az egyik kocsit egy csinos lány vezeti majd, épp ezért a pécsi férfiak tömegesével utaznak a földalattival, még akkor is, ha nincs semmi dolguk a város túloldalán.
– Honnan vesz ilyen marhaságokat a Gyuri bátyám?! – zsörtölődött Lajos, amikor is végre befordult a villamos az Irgalmasok utcájába. Lassan araszolgatott el a Hungária szálló és a Vadászkürt előtt, majd megérkezett a megállóba.
Lajos kilesett az újság mögül. Megnyugvással konstatálta, hogy Lili kisasszony vezeti a villamost. Hát, itt az idő! Hallotta a csengetést, ahogy felzúg az elektromos motor, ahogy a jármű elindul felfelé, ahogy gyorsul.
Szíve egyre jobban dobog, előre lép egyet a vágány felé, úgy tesz, mintha olvasná az újságot, nem vesz észre semmit. A villamost egyre közelebb hallja, tesz még egy lépést előre, az újság felett tisztán látja, hogy már centikre van a kasznitól, most kiáltásokat is hall már, női sikolyokat, fékezés élesen csikorgó hangját, de ő még lép egyet előre. És most felökleli a villamos, ő még kaszkadőröket megszégyenítő módon lök is magán egyet, hogy messze kerüljön a kerekektől. Egy szép, íves repülés után a macskakőre esik, egyenest egy utcaseprő és egy hirdetőoszlop közé. A galambok ijedten rebbenek szét, egy ló is felnyerít a közelben. Ilyen szép vetődést még nem látott a Kossuth-szobor. Mennyivel jobb kaszkadőr lenne, mint újságíró, gondolja magában, elégedetten.
Most pedig fekszik és várja a szerelmet.
Lajos nagy port vert fel, köré gyűlt a tömeg: kofák, bakák, kubikusok, kalapos urak, előkelő asszonyok. A rikkancsfiú is abbahagyta a kiáltozást és szenzációéhesen beállt a körbe. Távolabb egy szekér is megállt. A nép gyűrűjében pedig feltűnt a jól ismert kalauznő, utat tört magának, mint valami huszárregiment.
– Mit történt, kérem?
– Elütöttek.
A kalauznő jobban megnézte Lajost, láthatólag nem ismerte fel benne a kapatos szerenádost.
– Megsérült?
– Nem. Csak kicsit megütöttem magam, kérem.
Ekkor tűnt fel a kalauznő mögött Lili kisasszony kíváncsi tekintette. Még csak nem is volt megrémülve.
– Mi van vele, Irén?
– Csak megütötte magát.
– Semmi baj, kisasszony – nyögte ekkor Lajos - én voltam a hibás, kérem.
Lili kisasszony ahelyett, hogy sírva a nyakába omlott volna, rá se nézett az ifjúra. Ennyit mondott:
– Ez már igaz. Na, gyere Irén, menjünk tovább, mert már így is késésben vagyunk.
Ezzel eltűntek. A villamos újra elindult a Széchenyi tér felé, egyre távoldott. A tömeg oszlani kezdett, Lajos kisvártatva egyedül maradt a flaszteren, magában duzzogott:
– Hát ez mi? Hol van a szerelem, a nyakamba borulás, a sírás-rívás meg minden, ami a tegnapi filmben volt?! Ez a nő nem érdemel meg engem… Na, mindegy, felállok, leporolom magam, és megyek tovább, majd csak jön egy lány, aki…
Iszonyú nyilallást érzett a bokájában. Nem tudott megmozdulni. Még sem volt annyira jó ötlet ez a balesett. Úgy látszik kaszkadőrnek is épp olyan csapnivaló, mint újságírónak. Azért megmarad a pályán, igaz, az újságíró is megüti néha a bokáját, de ennyire azért nem.
Körülnézett. Két rendőr állt mellette, közülük az egyik volt az, aki leparancsolta őt az elefántszoborról egykor. Karba tett kézzel néztek le rá.
– Már megint maga az? – kérdezte kajánul a múltkori rendőr. – Magának a villamos a mániája?!
– Tudnának segíteni nekem. Azt hiszem eltörött a bokám.
– Szép esés volt, uram, ez a minimum – mondta a másik. – Na, mi legyen, Károly?
– Szerintem vigyük be a kórházba.
És úgy is tettek.

Aznap este Lajos begipszelt bokával feküdt egy kórteremben. Az ablakon keresztül figyelte, ahogy az udvarban álló minaret csúcsán, a vaskereszten, egy galambpár turbékol. Lajos a szerelemről tűnődött, a tavaszról, a reménytelenségről, már-már ott tartott, hogy költőnek áll és verset ír, amikor is kinyílott az ajtó és belépett egy nővér.
Lajos erre eltátotta a száját, ő ilyen szépséges tüneményt még nem látott soha, aranyló mosolyú, szőke hajú nő, és egyenest felé jön.
– Jobban van, Juhász úr? – kérdi lágy hangon.
– Igen, most, hogy megláttam magát, kifejezetten jobban vagyok.
– Jaj, uram, ne bolondozzon velem!
Kacagni kezdett. Ó, de még hogy: mintha a Székesegyház harangjai szólnának a szürke kórteremben.
– Nem, nem, higgye el, hogy nem bolondozok.
– Mi történt önnel?
– Elütött egy villamos.
– Ó, szegény – mondta a nővér, de úgy, hogy Lajos szíve egészen belesajgott. – Csak annyit akartam mondani, hogy én vagyok az éjszakai nővér, ha van valamilyen kérése, bátran jelezzen és jövök.
- Örömmel jelzek. És mondja csak, ön még kisasszony?
– Igen – mondta a nővér és elpirult. Hosszan belefeledkeztek egymás szemébe. – Hát… Ha van valamilyen problémája, szóljon nyugodtan.
A nővér most már az ajtóig is eljutott.
– Igen, van egy problémám – mondta Lajos.
– Mi lenne az?
– Nem tudok elaludni, míg meg nem kérdem, volna-e kedve eljönni velem a Balokányba csónakázni egyik vasárnap délután.
– Hogy én mennyire szeretek csónakázni! Szívesen. De nincs túl messze? Mivel mennénk oda?
– Mit szólna, kisasszony, a villamoshoz?
A nővér mosolyogva csukja be az ajtót, Lajos pedig nagy, rózsaszín sóhajjal feküdt vissza a párnájára.

(Smelka Sándor)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése