2016. július 3., vasárnap

A sárkány kalapja

Nagyon régen írtam mesét, gyerekirodalmat, A táborban az utolsó este azonban írom kellett valamit, amit elő tudunk adni a tábortűznél. Akkor még "szájhagyomány" volt, ma pedig leírtam. Ez lett belőle:

Egyszer egy messzi-messzi királyságban élt egy ötfejű sárkány, akinek az öt fejére csak egy kalap jutott. Reggelenként az öt fej mindig azon vitázott, lármázott, hogy aznap ki hordja a kalapot. Sanyi, Bandi, Gyurci, András és Roland mind magának követelte a fejfedőt. András azt mondta, hogy miután ő van középen, neki kéne hordania a kalapot, mert így szimmetrikusan fognak kinézni.
– Nem, nem – kiabált Sanyi a szélről – ez nem arról szól, mi a szimmetrikus, hanem arról, kinek a fején mutat jobban, és az én vagyok.
– Ugyan már – mondta erre András – rá se megy a fejedre, olyan szűk, ellenben az én fejemen…
– Ellenben a te fejeden meg lötyögne… – jegyezte meg csípősen Roland. – Úgy néznél ki benne, mint egy harang. Bármerre mennénk is, kolompolna. Ezt a kalapot, akár tetszik nektek, akár nem, az én fejemre szabták.
Ekkor Bandi szólalt meg:
– Roland, hogy állna a szurtos, fekete hajadon az a búzaszínű kalap, mi?! Azt a kalapot csakis az én szőke tincseimre álmodták…
Ekkor újra hatalmas vita kerekedett, mindenki egyszerre beszélt, mondták, egyre csak mondták a magukét.
Ez így ment minden reggel: lármázás, vitatkozás, veszekedés a kalap miatt.
Egyik reggel – amikor már félórája veszekedek a tökfedőért – azt mondta Gyurci, a középső fej:
– Mi lenne, ha a szerencsére bíznánk azt, ki viselje ma a kalapot?
– Hogyan gondolod? – kérdezték a többiek.
– Kiszámolnánk. Éneklünk egy éneket, ami alatt fejről fejre megy a kalap, és akinél megáll a nóta végére, ő fogja hordani azt egész nap. Na, mit szóltok ehhez?!
A másik négy fej egyetértően bólogatott, majd izgatottan énekelni kezdtek:
– Ez a kalap, kalap, kalap, kalap körbe jár, ez a kalap, kalap a Gyurcira rátalál.
A kalap Gyurci fejére került, aki büszkén és elégedetten feszített alatta. Tüstént hatalmas lárma kerekedett ismét:
– Nem ér az egész – ágált Sanyi, hiszen a te fejedről indult, Gyurci. Persze, hogy rád talál a kalap! Kezdjük elölről, de úgy, hogy most a széléről induljon!
– Így is van – helyeseltek a többiek, és ismét énekelni kezdtek:
– Ez a kalap, kalap, kalap, kalap körbe jár, ez a kalap, kalap az Andrisra rátalál.
Ezúttal Andris nyert.
– Nem ér! – kiabált Roland, egyszerre kettőt lépett a kalap.
– Nem is igaz – így András – mindig csak egyet ment előre.
– Kétszer is elrontottuk a lépést – mondta Bandi is. – Újra kell kezdeni, nincs mese!
Újrakezdték:
– Ez a kalap, kalap, kalap, kalap körbe jár, ez a kalap, kalap a Sanyira rátalál.
Sanyi szélesen vigyorgott a karima alól, de többiek megint csak nem voltak megelégedve a kiszámoló eredményével. Egymás szavába vágva veszekedtek, követelték, hogy ismételjék meg a játékot, kapkodtak a kalap után, mindegyik magának akarta megszerezni.
A nagy veszekedést – ami már majdnem verekedésbe torkollott – egy szélroham szakította meg. Felkapta a könnyű szalmakalapot, és kacagva vitte a mezők felett, erdőkön át, tavak tükre felett, hogy lerakja egy távoli rét kellős közepén.
Az ötfejű sárkány nagyon megijedt, hogy utoljára látja a kalapot. Azon nyomban rohanni kezdett a szél után. Futott a mezőkön át, erdők fái közt, a tavakon keresztül, míg késő este nem lett. A holdfényben találta meg szeretett kalapját a virágzó rét közepén, ott, ahova virgonc szél letette reggel.
Ekkor az öt fej elhatározta, hogy sose veszekednek a kalap miatt, és nyomban megegyeztek abban is, hogy hétfőn Sanyi hordja, kedden Bandi, szerdán Gyurci, csütörtökön András, és pénteken Roland. Hétvégén pedig felrakják a polcra.



(Smelka Sándor)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése