2016. szeptember 6., kedd

A fintorgó királylány, avagy a ius fintoris

A királylány csudaszép volt, a kastély virágszála: kacagása, mint patakcsobogás, hosszú, szőke haja, mint tejút a csillagos égen. Csupán egy hibája volt neki: jól nevelt királylányhoz képest sokat fintorgott.
Amikor reggel fel kellett kelnie, kiszállt az ágyából ugyan, de közben lefittyedt a szája, amikor rendet kellett raknia a királylányi szobájában, megcsinálta: glédában álltak a játékszerek, a hajas babák meg effélék, ragyogott minden, csak közben fintorgott. Amikor ebédelni kellett a nagyteremben a királyi családdal és a főurakkal, ott volt mindig, a haja csak úgy csillogott, szemeinél egy ezüstvilla sem ragyoghatott volna jobban, csakhogy közben grimaszolt. Este, amikor fogat kellett mosnia, úgy sikálta hófehér fogait, mint egy kisangyal, de közben – ahogy a fogkefétől tellett – fintorgott. Egyszóval, megcsinált ő mindent: zongorázott, hímzett, festett, lovagolt, csak közben vágta az arcokat.
Amikor még kislány volt, elnézték neki, azt mondták az udvari dadák, kinövi. Meg azt is mondták, hogy milyen bájos, amikor fintorog. Ahogy egyre nagyobb lett a királylány, nem múlt el a fintorgás, nem is lett kevesebb, a helyzet úgy állt, hogy bizony nem nőtte ki ezt.
Egyik nap a király elvesztette türelmét, még sem járja, hogy a királylány arca hirdetőtábla, plakát legyen, amiről mindenki mindent leolvashat. Elhatározta, beszélni fog gyermekével. Tüstént be is hívatta a tróntermébe. A királylány azonnal meg is jelent, nem hisztizett, nem feleselt: ment, ha hívták. Megállt a fenséges apja előtt szépen, egyenesen, nem dülöngélve, nem vakarózva, tehát ahogy egy királylányhoz illik.
– Lányom, beszélnem kell veled valamiről – kezdte a király.
– Itt vagyok, apám, hallgatlak – válaszolt a királylány és fintorgott egy nagyot.
Több se kellett a királynak, úgy megbőszült erre, hogy csak úgy zengett a trónterem:
– Éppen erről van szó! Nem tűröm tovább, hogy a palotámban bárki is fintorogjon, képeket vágjon, grimaszoljon, még ha a királylány is az illető! Megértetted?!
A királylány most csodálkozón fintorgott.
– Én grimaszolnék? – kérdezte fél szemöldökét felhúzva.
– Bizony hogy grimaszolsz. Éjjel-nappal, a reggelinél, az ebédnél, a vacsoránál, a varrásnál, a zongorázásnál, a lovaglásnál meg még mit tudom én, hol! Mást sem látok, hogy a királylány képeket vág az udvari emberekre, az udvarmesterre, az udvari szakácsra, az udvari vargára, a lóvakaróra, a szomszéd királyra, a szomszéd király feleségére, a szomszéd király lovára meg még a fene tudja, mire!
– De hát, én ezt észre sem vettem!
– Akkor vedd észre! Ha kell, majd figyelmeztetünk rá!
Így is lett. A király mindenkinek meghagyta a palotában, hogy ha valaki fintorgáson éri a királylányt, az rögvest szóljon rá. Ezután se éjjele, se nappala nem volt szegénynek. Reggeltől estig mást se hallott, mint ezt: ne fintorogj! Meg ezt: ne vágd itt a képet! És még ezt: csak semmi grimaszolás, kisasszony! Végül már a szobájából se akarta kidugni az orrát. Azonban ott se volt egyedül. Lakott a palota falai közt egy tündér, aki már évszázadok óta ott élt anélkül, hogy az emberek észrevették volna. Csak a királylány tudott a létezéséről, akinek se testvére, se barátja nem volt, sokat unatkozott, így a tündér megszánta, és néha-néha meglátogatta őt a királylányi toronyszobában. Együtt nézték a naplementéket, és ahogy jó barátnőkhöz illett, kibeszélték közben a palota lakóit meg a szomszéd királylányokat, miközben nagyokat nevettek. Ezekben a napokban is a tündér vigasztalta.
– Nem tehetek róla: nem veszem észre, ha képeket vágok – panaszkodott a királylány a tündérnek.
Egyik este – amikor a királylány újra kipanaszkodta magát – azt mondta a tündér:
– Gyere velem, mutatok valamit!
– Hova megyünk?
– Majd meglátod
Ezzel kézen fogta a királylányt és vezetni kezdte a palota folyosólabirintusain keresztül, egyre lejjebb, a pincék mélységébe, pókhálókon keresztül, titkos kamrákon át, egészen egy kicsike szobácskáig, ami telis tele volt régi kódexekkel. Levett a polcról egy hatalmas könyvet, lefújta róla a port és kinyitotta.
– Ez egy régi törvénykönyv, hajdan élt királyok írták, akik ezt a palotát is építették. Ezt olvasd el, királylány! – mutatott a tündér az egyik bekezdésre.
Ez volt odaírva:

„Ius fintoris
A fintorgáshoz való jog. Mi, őfelsége VII. Grimasz, kimondjuk, hogy a mindenkori királylányainknak, ha teljesítik feladataikat, joguk van közben fintorogni, bármikor, bármennyit, bárhol. Ezt a jogot királyi kegyből adományozzuk nemzedékről nemzedékre.”

Na, erre aztán felderült a királylány arca, másnap vitte is a nehéz kódexet az apjának – majd beleszakadt – hogy megmutassa: joga van grimaszolni.
A király szikrázó szemekkel, nagyokat fintorogva olvasta el a törvényt. Mikor a végére ért, még egyszer elolvasta. Aztán nagyon dühös lett. Mindjárt magához rendelte a törvényeket ismerő tudósait. A sok süveges jogász körbevette a több évszázados kódexet, egyik innen nézte, a másik onnan, a harmadik pedig a másik irányból, hümmögtek, köhécseltek – nagyon poros volt a kódex – és a végén kijelentették, hogy bizony ez a törvény még érvényes, tehát a királylánynak valóban joga van a fintorgáshoz, amennyiben elvégzi a munkáját.
A király most olyan fintort vágott, hogy majd leharapta a saját fülét.
– Hogy értik azt, hogy fintoroghat?!
– Úgy, hogy ezt a törvényt még nem vonták vissza – mondta a legbölcsebb tudós – így még érvényes.
– Én visszavonom!
– Erre nincs lehetősége, fenség. A királyi jogokat nem tudja visszavonni senki. Arról csak lemondani lehet. Vagy ha esetleg a királylány nem csinálná meg a dolgát, akkor a törvény érvényét veszti.
Ám a királylány megcsinált mindent, amit rábíztak, ami a kötelessége volt, takarítástól kezdve fogmosáson át mindent. Egy árva zokszó nélkül. Csak éppen fintorogva. Bármennyire is próbálták restségen kapni, nem sikerült. A király duzzogva ült a trónján ezekben a napokban, mert a lánya annyit grimaszolt, amennyi tőle tellett, ugyanis joga volt hozzá. És ezt nem győzte hangsúlyozni is. Igen öntudatos királylány volt. A törvény az törvény, a királyi jog az királyi jog, és esze ágában se volt lemondani róla, bárhogy is kérte tőle az apja. A tudósok pedig bármennyire is kerestek kiskapukat a jogban, nem találtak: a királylánynak ősi joga a grimaszolás. Lassan már a király is rászokott a fintorgásra, amikor is elé állt az egyik tudósa.
– Tudom, fenség, hogyan mondassuk le a fintorgás jogáról a királylányt! – mondta mélyen meghajolva.
– Hogyan?
A tudós egy régi-régi könyvet húzott ki köpenye alól.
– Ez egy kódex, fenség, a régi királyok, királynők arcképei vannak benne. Egyszerűen csak lapozgassa végig a királylánnyal, és fogadok, hogy többé nem fog grimaszolni.
– Biztos ez?
– Mint ahogy itt állok, fenség! – mondta a tudós és szélesen elmosolyodott.
– Ne grimaszolj nekem, te! – dörrent rá a király.
– Csak mosolyogtam, fenség.
Aznap este a király, a királyné és a királylány sétálni indultak a palota óriási parkjában. Egy díszfa alatti padra leültek és a király elővette a könyvet, felnyitotta a kapcsát, és nézegetni kezdték a múlt idők királyait, királynőit, királyfiait, királylányait. Voltak a könyvben kővér, délceg, szeplős, mosolygós, zord uralkodók, de az egyik képen egy olyan csúf királynő volt látható, hogy még a díszfáról is lehullottak a levelek: a szája ferde volt, az egyik szemöldöke magasabban állt, mint a másik, az orra görbén meredezett ki fura fizimiskájából, szemei bandzsítottak. Banyának nézett ki inkább, mint sem királynőnek.
– Fúj, de ronda! – fintorgott a királylány.
– Tudod, ki ez? – kérdezte az apja.
– Valamelyik ősünk?
– Bizonyára. Nézzük meg, mit olvasunk róla!
A király máris olvasni kezdte a kép alatti szöveget:
– Grimissza királylány, VII. Grimasz lánya, miatta mondták ki a ius fintoris törvényét, ő volt az első királylány, aki annyit fintoroghatott, amennyit csak akart. A sok grimaszolástól azonban úgy maradt az arca.
A királylány elsápadt.
– Tényleg úgy maradt neki?! – kérdezte.
– Hát, ahogy a képet elnézem, tényleg! – mondta az anyja.
Másnap a királylány ünnepélyesen lemondott a ius fintorisról.
Persze fintorgott közben. De utoljára: attól fogva nem tette.

(Smelka Sándor)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése