2016. december 26., hétfő

Amerikai film

Egy ősrégi karácsonyi legenda szerint, ha egy fenyőszálka ment a bőröd alá, bármit kívánhatsz, az mindjárt teljesül. Épp a fenyő szárát faragtam, közben azon gondolkodtam, hogy bárcsak olyan lenne a karácsonyunk, mint az amerikai filmekben. Tele lennénk rokonokkal, izgalmas kalandok történnének velünk, sokat szenvednénk, de a vége persze mindennek happy end lenne. Ekkor fúródott a szálka a bőröm alá.
A kívánság pedig teljesült: a házunk tele lett lármával, hangzavarral, nagyszülőkkel, nagybácsikkal, uncsitesókkal, akik nyüzsögtek, jöttek-mentek, ajándékokat csomagoltak, sőt egy szimfonikus zenekar vidám, harangcsilingeléses zenét is játszott valahonnan. De jó! Egy amerikai, családi film vesz körül. Végre láthatom, milyen élmény egy ilyen ünnep!
Örültem volna, de a tüske annyira bement a bőröm alá, hogy sehogy se tudtam kipiszkálni. Na, sebaj, ennyi ember között csak tud valaki segíteni. Elindultam a házba, ahol csak úgy özönlöttek a rokonok. Elsőként Kate nagymamával akadtam össze, aki a nappaliban ücsörgött a kandalló előtt.
– Képzeld, nagyi, szálka ment az ujjamba.
– Feltétlen ki kell szedni, mert nagyapádnak is hetekig benne volt a tüske az egyik lábujjába, hiába mondtam neki, menjen orvoshoz, végül annyira elfertőzött a seb, hogy le kellett vágni az ujját…
– Igen?! – ijedeztem. – Ilyen súlyos?
– Bizony, a helyedben máris hívnám a 911-et, mielőtt akkora lesz az ujjad, mint egy meteorológiai légballon.
– Dehogy kell ide 911 – mondta az épp arra járó Jane néni – egész egyszerűen teszünk rá szódabikarbónát, leragasszuk és holnap reggel egyszerűen kipotyog belőled. Ez nálam mindig beválik.
– Dehogy, anya! – kotyogott közbe az egyik unokanővérem. – Paradicsom kell rá, tejföl…
– Igen, meg egy kis bors és mehet is a sütőbe – szellemeskedett egy rokon fiú, aki szépen becsomagolt karácsonyi ajándékokat cipelt valahova.
– Nagyon vicces, Mike!
Bill nagybácsikámba is belebotlottam, ő azt mondta, hagyjam fenébe, be fog tokosodni, aztán majd kiesik magától, de egy fürdőszobába tartó hajcsavarós rokon itt is közbeszólt, hogy nem is igaz, szalonnazsírt kell rárakni, attól jobb lesz, végül valaki (egy másodunkatestvér) azt ajánlotta, hogy menjek George bácsihoz, ő katona volt, biztos tudja, mit kell tenni ilyenkor.
A bácsiék az ünnepek alatt kint laktak az udvarunkon a lakóautójukban. George bácsi cigivel a szájában nyitott ajtót:
– Na, mi van, csaj? – kérdezte, mikor meglátott.
– Szálka ment a kezembe.
George bácsi rám nézett az acélkék szemeivel:
– Aha. Fa?
– Igen, fenyő.
– Mi a seregben azt csináltuk ilyenkor, hogy kiégettük a sebből a szálkát. A fa éghető anyag. Világos?!
Vártam, hogy George bácsi markáns, borostás arcán valami mosolyféle jelenjen meg, de nem, láthatóan komolyan gondolta, amit mondott.
– Nem túl drasztikus módszer ez?
– Néha az élet drasztikus módszereket kíván egy férfitől. Csináljuk? Csak egy gyufa kell hozzá.
– Épp nincs nálam gyufa…
– Egy staub is elég – mondta és beleszívott a cigarettájába, aminek a vége felparázslott, félelmetes vörös fénybe vonva George bácsi arcát.
– Köszönöm szépen, még megpróbálom kipiszkálni valahogy. Ha nem sikerül visszajövök, és ígérem, akkor felgyújthatod az ujjamat.
– Oké, csajszi, várlak!
A házba visszaérve, a hatalmas nappalinkban elém állt Tracy, az unokanővérem. Épp ebben az évben vették fel egy orvosi egyetemre.
– Na, ennek most véget vetünk – mondta ellentmondást nem tűrő hangon – irány a műtő!
Keményen megragadott, feltuszkolt az emeletre, belökött egy kisebb szobába, ahol már várt rám egy szikékkel, tűkkel, miegymással telepakolt zsúrkocsi és két kisebb unokahugica, akik lelkesen, tündi-bündi vigyorral készültek a műtétre.
– Ők az asszisztencia – mondta Tracy, majd rálökött az ágyra – Gyerünk csajok, ahogy megbeszéltük.
Erre azok ketten rám ültek.
– Ez miért kell?!
– Hogy el ne szaladj! A mirelitpizzát!
A lányok kezébe adták a pizzát.
– Enni fogunk?
– Nem ez az érzéstelenítés. Öngyújtót!
Megijedtem.
– Ugye nem fogod kiégetni a szálkát?
– Fertőtlenítem a tűt.
A műtét tíz percig tartott, Tracy néha kért kis tűt, nagy tűt, szikét, nagy szikét, nagyobb szikét, pizzát, tűzet, nagyítót, én közben fel-felordítottam.
Egy alkalommal bejött az egyik kopaszodó nagybácsikám videókamerával a kezében. Karácsonyi pulcsit viselt, énekelt, és levideózott mindent, engem is.
– Ó, fuck, vidd már el innen ezt a kamerát! – kiabáltam rá.
Erre azt mondta, hogy így nem beszélünk családi filmben, különben is minden évben levideózza a családi karácsonyt, mert ennél nagyobb móka nincs. Fütyörészve ment ki az ajtón.
– Kész – mondta ekkor Tracy – kiszedtem a szálkát.
A lányok leszálltak rólam, és én megnéztem az ujjam.
– Figyelj, Tracy, nagyon sok bőröm hiányzik, ebbe a sebbe egy űrsikló is leszállhat, olyan nagy, és rettenetesen fáj!
– Hát persze, mert az utolsó öt percben a bőrödet csipkedtem, szurkáltam, nem voltam biztos benne, hogy szálkának minden darabját kiszedtem. Tudod, nem a sebészet a szakterületem, fogorvosak tanulok.
– Ezt miért nem mondtad előbb?!
– Ritkán beszélünk… Csak karácsonykor.
Még ez a szerencsém, gondoltam magamban, aztán eliszkoltam onnan jó messze. Lementem egy relatív üres szobába gyógyulni. Épp egy klassz amerikai film ment a tévében.
Családi.

Karácsonyos.

(Smelka Sándor)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése